Ha már Weöres Sándort emlegettem a Lecsó c. bejegyzésben, akkor hadd idézzek ismét Böjte Csaba könyvéből. A hivatkozott vers a Rongyszőnyeg I.-ből való, ami alapján úgy tűnik, Weöres Sándor is megértett valamit Isten végtelen kegyelméből és szeretetéből:
Én is világot húdítani jöttem
s magamat meg nem hódíthatom,
csak ostromolhatom nehéz kövekkel?
vagy ámíthatom és becsaphatom.
Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!
De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.
Böjte Csaba írja:
“A gonosz lélek Isten gondviselő jóságában megingott, gyenge hitünket kihasználva arra buzdít, hogy féljünk egymástól, testvéreinktől, és vegyük el azt is, ami a másé. Belekorbácsol a habzsoló fogyasztói világba, ahol már nem is mi élünk, hanem felpergetett életünkkel olyan emberek kimondhatatlan gazdagodását szolgáljuk, akiket talán be sem engednénk hajlékunkba.
Kölcsönből, adósságból limlomot vásárolunk, s észre sem vesszük, hogy magunk körül a halál kultúráját építjük, már nem az ember a fontos, hanem a gyárak, a bankok, a fogyasztás. Az ember csak eszköz, aki kivitelez, átad, kiszolgál, négyévente választ, elmegy a háborúba, gyilkol, rabol.”
Milyen igaza van!
Előzmény: Ablak a végtelenre – 1 – A teremtett világFolytatás: Ablak a végtelenre – 3 – A nyakleves
A hétköznapok fogságában 