RSS

vers címkéhez tartozó bejegyzések

Szamár-fül-szöveg

A rímhányó Romhányi egyik híres kis könyvecskéje a Szamárfül. Most kaptam kölcsön kolléganőmtől eme aprócska csodát, nyelvünk oly fintorát, mely fricskázza, alázza emberi nemünk gyarló sorát, midőn Romhányi téntába mártja tollát.

Egyszeri olvasásra ajánlom-e művet, a szerző saját keze által írott fülszöveggel:

Romhányi József: Szamárfül

Tudtam! Amikor pedzették, kéne egy jegyzet még, egy úgynevezett fül, tudtam, hogy ezt rám lőcsölik kíméletlenül. Ami felesleges, IÁbavaló, azt elrúgja magától a ló, megbízzák vele hát a szellemileg visszamaradt szamarat.
Mert mi a fül? Egy hasáb csacskaság, csenevésszé összeaszalt esszé olvasótoborzó tartalmi torzó. (Az szól mellette, hogy csak az olvassa, aki már megvette.) A fül feltétlenül előlegezett közvélemény-keresztmetszet. Hogy tetszett, megtudhatod belőle, ha elolvasod előre. Vagy futólag utólag, így arra késztet, hogy amit elméd már félig megemésztett, kérődzd fel akarva, nem akarva, mint egy kiló silót a marha.
Ám mit sem tehetek ellene, állatmeséinket ajánlanom kellene, remélve, hogy meglelik itt-ott benne az emberit.
Hopp! Megvan! Bár talán más, nem ajánlás, inkább kajánnak tűnő ajánlat:
Ha úgy találják, hogy e mű egyértelműen kétértelmű, s az egyiket nemükre vérig sértőnek vélik, tegyenek úgy, mintha nem értenék.
Szamárfülnek ennyi elég.

A kis könyvecskét híres rajzolónk illusztrálta. Onnan jöttem rá, hogy amikor a “A liba hattyúdala” c. írásához értem, megláttam a libát. Valahonnan ismerős volt. Na persze, a múlt héten nézték meg a fiúk a Vuk c. rajzfilmet, abban van a Gáspár. Pont így nézett ki. Abban is benne volt Nepp József keze, miként a Szamárfül illusztrálásában is.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011/12/24 hüvelyk Magyar nyelv és irodalom, Olvasónapló

 

Címkék: , , , , ,

Ablak a végtelenre – 2 – Uraktól nyüzsög a végtelenség

Ha már Weöres Sándort emlegettem a Lecsó c. bejegyzésben, akkor hadd idézzek ismét Böjte Csaba könyvéből. A hivatkozott vers a Rongyszőnyeg I.-ből való, ami alapján úgy tűnik, Weöres Sándor is megértett valamit Isten végtelen kegyelméből és szeretetéből:

Én is világot húdítani jöttem
s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel?
vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.

Böjte Csaba írja:

“A gonosz lélek Isten gondviselő jóságában megingott, gyenge hitünket kihasználva arra buzdít, hogy féljünk egymástól, testvéreinktől, és vegyük el azt is, ami a másé. Belekorbácsol a habzsoló fogyasztói világba, ahol már nem is mi élünk, hanem felpergetett életünkkel olyan emberek kimondhatatlan gazdagodását szolgáljuk, akiket talán be sem engednénk hajlékunkba.
Kölcsönből, adósságból limlomot vásárolunk, s észre sem vesszük, hogy magunk körül a halál kultúráját építjük, már nem az ember a fontos, hanem a gyárak, a bankok, a fogyasztás. Az ember csak eszköz, aki kivitelez, átad, kiszolgál, négyévente választ, elmegy a háborúba, gyilkol, rabol.”

Milyen igaza van!

Előzmény: Ablak a végtelenre – 1 – A teremtett világFolytatás: Ablak a végtelenre – 3 – A nyakleves

 

 

 

Címkék: , , , , ,

Száz vers – a Szerb féle 2

Nagy előnye ennek a kötetnek, hogy bal oldalon az eredeti szöveget közli, jobb oldalon pedig a műfordítást. Na persze, sem latinból, sem görögből, sem olaszból, sem franciából, sem németből nem vagyok elég “erős” ahhoz, hogy élvezhessem irodalmukat, de egy-egy szó, kifejezés, név eredeti felidézése: élmény. A görög betűk silabizálása is tud örömet okozni. Főleg, hogy az ógörög költők szókincse közel áll az ógörög újszövetség szavaihoz. Néhány szót, végződést el lehet csípni benne. De, mindenek felett! A magyar műfordítások kiválóak.

Például, nem is tudtam, hogy a nagy szobrász nemcsak követ, hanem verseket is faragott:
“Nè pinger nè scolpir fia più che queti
L’anima volta a quell’ amor divino,
Ch’ aperse a prender noi in croce le braccia.”
(Sonetto 114 utolsó versszaka) 
A magyar fordítás:

Michelangelo di Lodovico Buonarroti Simoni, az őszinte, valamikor a 15. században:

Az élet alkonyán

Az életem futása végetér.
Gyarló bárkám a viharból
immár a közös kikötőbe tart, hol
rosszat s kegyest a biró számra kér.

Látom már: izzó képzelet, ki cél
s bálvány vagy, mit a művészet parancsol,
az ember érted tétován barangol,
és balga vágya szinte semmit ér!

Mit adsz, szerelmi vágy, vidám, igéző,
ha kétfelől közelg a két halál,
egy biztos, egy könyörtelen rivall rád?

Nyugtot nem ad ma már ecset, se véső,
a szív csak égi szerelemre vár,
mely a kereszten int, kitárva karját.

(Ford. Rónay György)

Igen, rá kellett jönnie, hogy a művészet szép, élmény és vágy, de végül csak Krisztus marad.

 

Címkék: , , , , , , ,