Szerb Antal versgyűjteményében a VIII. fejezet az ÉJSZAKÁKRÓL szól. Van benne néhány igen érdekes vers. Ritmusával, szókincsével rátapint a lényegre.
Eduard Mörike: Éjfél
Megjött az éj, s merengve áll
a hegynek támaszkodva már,
s a nagy idő aranyló mérlege
nem leng. Egyenlő súllyal van tele.
S hetykén duruzsolnak, — a hold kiragyog,
anyjuknak, az éjnek, a friss patakok
a napról,
az elpihenő mai napról.
Egy ős gyerekdalt döngicsél,
a víz, de únja már az éj,
a csengő égi kék, az vonzza őt,
azt kedveli, az illanó időt.
S álmos patakok puha medreiken
tovább duruzsolnak azért szeliden
a napról,
az elpihenő mai napról.
(Ford. Radnóti Miklós)
Radnóti kiváló versfaragó és műfordító volt. Ez utóbbit már a Lackfi féle Száz versben is tapasztaltam. Igazi tehetség, zseni, egyszerűen. Néha azonban a zseni határos az elmebeteggel. Ezt a tételt pedig Traklnál konstatáltam. Verse lenyűgöző, mégis van benne valami hátborzongató.
Georg Trakl: Esti dal
Estente, ha sötét ösvényeken bolyongunk,
megjelennek előttünk sápadt alakjaink.
Ha szomjazunk,
iszunk a tó fehér vizéből,
édességéből szomorú gyermekkorunknak.
Holtan nyugoszunk mi a bodzabokor tövében,
elnézzük a szürke sirályokat.
Tavaszi felhők szállnak a sötét város fölé,
mely a szerzetesek nemesebb korába hallgat.
Mikor keskeny kezed kezembe fogtam,
halkan felnyitottad kerek szemed.
Régen volt ez.
De ha a szívben sötét zene kisért,
te megjelensz fehéren barátod őszi mezőin.
(Ford. Komlós Aladár)
A hétköznapok fogságában 