RSS

Mah-jong – mondom Medvének

31 dec

“Számítógépen is elterjedt játék (egy időben taipei néven is). Ezt egyedül lehet játszani és a szabályok is mások. A játék elején egy halomba vannak rakva egymáson a kockák. A legtöbb kockából négy van (a növényesből, évszakosból egy-egy). Két egyforma kocka akkor szedhető le, ha mindkettő mozdítható, azaz nincs rajta másik kocka és nem veszik körül két, egymással szemközti oldalról más kockák. A cél az összes kocka leszedése. Elvileg minden feladvány megoldható, amit a gép ad, de vannak könnyebbek és nehezebbek.” —wiki

Valamikor, az ezredfordulón, az egyik kórházi számítógépen fel volt telepítve a taipei, vagyis a madzsong. Akkoriban a gyermekosztályon voltam ügyeletes. Pontosan úgy kellett játszani vele, ahogyan fentebb a wikipedia írja. Ma már on-line változata is van, sőt, még a kórházi belső hálózatán is megtalálható. Ha éppen csend van és üres idő, kis szünet a betegellátásban, akkor be lehet kapcsolni, kicsit kikapcsolódni.

Sosem felejtem el: néhány éve, még a negyedik emeleten…, az “átkosban” (amit az egri kórházban nem a kommenizmusra értenek az emberek, ki gúnyosan, ki iróniával) -: az egyik nővérke éppen madzsongot bújt a számítógépen. Ahogy közeledtem, gyorsan lekapcsolta, szégyellte, hogy játszik, amikor épp jön a főnöke. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, megbeszéltük az épp aktuális kérdést a beteggel kapcsolatban, aztán még hozzátettem búcsúzóul: “Jelszó?… Mazzsong!!!” Leesett neki a tantusz, hogy letolásnak szántam.

Ehhez képest nagyon meglepődtem, miközben Ottlik GézaIskola a határon c. könyvét olvastam. Nem gondoltam volna, hogy éppen ebben a könyvben fogok a játékkal találkozni. A regényt még a kalandos kommenista (Josip Broz) is kötelezővé tett Jugoszláviában (beszámoltam róla itt). Íme a részlet:

“Ködös káprázatban imbolyogtunk a régi házban; nem néztem, nem figyeltem semmit akkor. Aztán most, hogy Medve Úrnapján megint kint járt, és az imént szóba hozta, tudtomon kívül rögtön eszembe jutott minden: részletesen emlékeztem jóformán az egész berendezésre, ablakokra, függönyökre, bútorokra, képekre, evőeszközökre. Beszélgetésre, minden percre. Majongot játszottunk, a tábornok harmincéves unokahúga volt ott látogatóban, s tanított bennünket a legfrissebb budapesti játékra, finoman csörömpöltek az új elefántcsont kockák a régimódi, nehézkes ebédlőasztalon.
Mah-jong – mondom Medvének, ahogy hasalunk az ugrópálya mellett, a fűben. Arra a ködre gondoltam, hallatlanul éles látásunkra, a távlatra, régi rosszkedvünk sűrűségére.
Harapta a serclijét, rám nézett a szemével, de rögtön értette, miről beszélek. Odagurította Szeredyhez a diszkoszt.
– No?
– Háromszázezer török táborozott itt – mutatott Medve a korcsolyacsatoló faházikóra.
Szeredy nevetett.
– Szóval ereklye?
Ereklye. Még magasan járt a nap, pedig már a nyugati hegygerincek fölé ért. Szellő se rezdült a lombok közt. Gereben ültében kezdett belebújni a zsávolynadrágjába.”

A játék asztali változata tényleg 1912-től kezdett terjedni és a húszas évekre megérkezett Magyarországra, Budapestre is.

Néhány oldallal később a könyv olvasása közben egy középiskolai emlékkép jutott eszembe:

“Vasárnap konfirmációnk volt, kimentünk a városi templomba protestáns negyedévesek. Meg voltunk illetődve, még a lányokat is alig néztük. Megkönnyebbülve mentünk utána a fényképészhez, s míg a macskaköves udvaron várakoztunk, Medve kiszökött a sarki trafikba, és vett négy Princessast. Este elszívtuk az árnyékszéken: ez volt a dohányzónk is. Télen kis vaskályha égett a sarokban, s belefújtuk a füstöt; volt, aki a vacsorai kenyerét itt pirította meg, máskor sült krumpli illata vegyült az olajos bűzbe. De most a langyos, júniusi estében nyitva volt az ablak; a rugós ajtó nyílt-csukódott; a három fülkében ülve olvasgattak.

Ez itt nem a Gárdonyi mellékhelysége,hanem az eredeti Szmolnij intézet

Még nem szívtuk el a cigarettánkat, amikor Homola megjelent, és bekergetett mindenkit az árnyékszékről. “Ez nem kaszinó!” – mondta Schulze szavával. Aztán az egyik fülkéből szinte azonmód kidobta Palugyayt. Újabban megint kiterjesztették hatalmaskodásaikat az árnyékszékre is, pedig már elég régóta védett terület volt ez, a békesség szigete, vagyis éppen kaszinó; sokaknak az elviselhető társasélet, az emberi méltóság és a jómodor létfontosságú, végső menedékvára. Homola puszta szeszélyből kiparancsolt mindenkit. Elsősorban nem nekünk szólt; de nekünk is mennünk kellett.”

Érdekes, a menő nagyfiúk, meg nagylányok a Gárdonyiban is dohányozni jártak. Ott is a mellékhelység volt a titkos füstölő. De nevet is kapott: Szmolníj, ami egyébként egy leningrádi (szentpétervári) palota neve. Így aztán, ha valaki az új épület első emeleti vécét használta, akkor csak annyit mondott: “Megyek a Szmolnijba.”

Ezúttal jelentem, hogy befejeztem Ottlik Géza könyvét, amint azt megígértem: itt. A könyv tetszett is meg nem is, de talán inkább nem tetszett. Nem azért, ahogyan meg van írva, mert az remek. Ottlik Géza igazi profi, a műve pedig igazi irodalmi bravúr. Sőt, a témája is érdekes, mély lelki szférákat feszeget, akit pedig érdekel a két világháború közötti fiúinternátusi élet, annak élmény az egész. Nekem viszont nem jött be. Túlságosan koncentrálni kellett. Darabokban, buszon, meg itt ott kis részletekben olvasva nem volt könnyű. Másodszor nem valószínű, hogy kiolvasom.

Ez a bejegyzés 2011. utolsó posztja. BUÉK mindenkinek és örömteli hétköznapokat 2012-re is!

Reklámok
 

Címkék: , , , , , , , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: