RSS

számítógép címkéhez tartozó bejegyzések

Ez tényleg nagy dobás…

Nagy dobásra készül a Google

Már csak egy dioptriás lencse kell alá

Amikor kb. 15 évvel ezelőtt elkezdtek a plasma és LCD képernyők terjedni, méretükben növekedni, akkor csak mosolyogtam. Jól lehetett sejteni, hogy ezzel nem sokra mennek. Persze… a mozi hatást lehet fokozni a nappaliban, de az igazi nagy dobás majd a 3D kifejlesztése lesz. Akkor magam is azt jósoltam, hogy ez lesz a következő előrelépés. Részben sikeresek lettek a projektek, hiszen a mozivászon megelevenedett, az amatőr kamerák szintjén (pl. Handycam 3D) is megjelentek a 3D felvételre képes készülékek. Látványosak, hagy dobás volt… valóban.

Most a portfolio.hu egy Google-tól számazó hírt tett közzé: ismét ugrásra készül az elektronikai piac. A szemüvegként viselhető kamera és képernyő kombináción dolgoznak (cikk itt). Miért lehet nagy dobás belőle? Azért, mert a kézben fogható kütyük már a fejlesztés határára érkeztek. Gondoljunk bele: az okostelefonokba már mindent belegyúrtak (telefon, internet, GPS, térkép, kamera, fényképezőgép stb.), de ha pici, nem látni a képernyőt, ha nagyobb, nem fér el a zsebben. Ha tablet lesz belőle? Akkor már táskába kell tenni, sőt, ha billentyűzet is kell, akkor annak elég nagynak kell lennie. Nincs mit tenni meg kell alkudniuk az emberi test méretei és a miniatűrizálás mértéke között. Talán ezen léphet túl, ha egy hangvezérelhető, kényelmesen a szemüvegen vagy szemüvegben viselhető projekcióra képes számítógéppé válik a készülék. Esetleg egy gyufásdoboz méretűre összhajtogatható billentyűzet vezeték nélkül csatlakozhat hozzá. Ez utóbbit az ember előveszi a zsebéből, széthajtogatja és leteszi az asztalra, gépel, közben a szemüveg keretben figyelheti a képet.

Hol tart már a tudomány? Itt… De ki tud ezzel lépést tartani? Talán a Z generáció.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012/04/06 hüvelyk Vélemény

 

Címkék: , , , , , , , , ,

Mah-jong – mondom Medvének

“Számítógépen is elterjedt játék (egy időben taipei néven is). Ezt egyedül lehet játszani és a szabályok is mások. A játék elején egy halomba vannak rakva egymáson a kockák. A legtöbb kockából négy van (a növényesből, évszakosból egy-egy). Két egyforma kocka akkor szedhető le, ha mindkettő mozdítható, azaz nincs rajta másik kocka és nem veszik körül két, egymással szemközti oldalról más kockák. A cél az összes kocka leszedése. Elvileg minden feladvány megoldható, amit a gép ad, de vannak könnyebbek és nehezebbek.” —wiki

Valamikor, az ezredfordulón, az egyik kórházi számítógépen fel volt telepítve a taipei, vagyis a madzsong. Akkoriban a gyermekosztályon voltam ügyeletes. Pontosan úgy kellett játszani vele, ahogyan fentebb a wikipedia írja. Ma már on-line változata is van, sőt, még a kórházi belső hálózatán is megtalálható. Ha éppen csend van és üres idő, kis szünet a betegellátásban, akkor be lehet kapcsolni, kicsit kikapcsolódni.

Sosem felejtem el: néhány éve, még a negyedik emeleten…, az “átkosban” (amit az egri kórházban nem a kommenizmusra értenek az emberek, ki gúnyosan, ki iróniával) -: az egyik nővérke éppen madzsongot bújt a számítógépen. Ahogy közeledtem, gyorsan lekapcsolta, szégyellte, hogy játszik, amikor épp jön a főnöke. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, megbeszéltük az épp aktuális kérdést a beteggel kapcsolatban, aztán még hozzátettem búcsúzóul: “Jelszó?… Mazzsong!!!” Leesett neki a tantusz, hogy letolásnak szántam.

Ehhez képest nagyon meglepődtem, miközben Ottlik GézaIskola a határon c. könyvét olvastam. Nem gondoltam volna, hogy éppen ebben a könyvben fogok a játékkal találkozni. A regényt még a kalandos kommenista (Josip Broz) is kötelezővé tett Jugoszláviában (beszámoltam róla itt). Íme a részlet:

“Ködös káprázatban imbolyogtunk a régi házban; nem néztem, nem figyeltem semmit akkor. Aztán most, hogy Medve Úrnapján megint kint járt, és az imént szóba hozta, tudtomon kívül rögtön eszembe jutott minden: részletesen emlékeztem jóformán az egész berendezésre, ablakokra, függönyökre, bútorokra, képekre, evőeszközökre. Beszélgetésre, minden percre. Majongot játszottunk, a tábornok harmincéves unokahúga volt ott látogatóban, s tanított bennünket a legfrissebb budapesti játékra, finoman csörömpöltek az új elefántcsont kockák a régimódi, nehézkes ebédlőasztalon.
Mah-jong – mondom Medvének, ahogy hasalunk az ugrópálya mellett, a fűben. Arra a ködre gondoltam, hallatlanul éles látásunkra, a távlatra, régi rosszkedvünk sűrűségére.
Harapta a serclijét, rám nézett a szemével, de rögtön értette, miről beszélek. Odagurította Szeredyhez a diszkoszt.
– No?
– Háromszázezer török táborozott itt – mutatott Medve a korcsolyacsatoló faházikóra.
Szeredy nevetett.
– Szóval ereklye?
Ereklye. Még magasan járt a nap, pedig már a nyugati hegygerincek fölé ért. Szellő se rezdült a lombok közt. Gereben ültében kezdett belebújni a zsávolynadrágjába.”

A játék asztali változata tényleg 1912-től kezdett terjedni és a húszas évekre megérkezett Magyarországra, Budapestre is.

Néhány oldallal később a könyv olvasása közben egy középiskolai emlékkép jutott eszembe:

“Vasárnap konfirmációnk volt, kimentünk a városi templomba protestáns negyedévesek. Meg voltunk illetődve, még a lányokat is alig néztük. Megkönnyebbülve mentünk utána a fényképészhez, s míg a macskaköves udvaron várakoztunk, Medve kiszökött a sarki trafikba, és vett négy Princessast. Este elszívtuk az árnyékszéken: ez volt a dohányzónk is. Télen kis vaskályha égett a sarokban, s belefújtuk a füstöt; volt, aki a vacsorai kenyerét itt pirította meg, máskor sült krumpli illata vegyült az olajos bűzbe. De most a langyos, júniusi estében nyitva volt az ablak; a rugós ajtó nyílt-csukódott; a három fülkében ülve olvasgattak.

Ez itt nem a Gárdonyi mellékhelysége,hanem az eredeti Szmolnij intézet

Még nem szívtuk el a cigarettánkat, amikor Homola megjelent, és bekergetett mindenkit az árnyékszékről. “Ez nem kaszinó!” – mondta Schulze szavával. Aztán az egyik fülkéből szinte azonmód kidobta Palugyayt. Újabban megint kiterjesztették hatalmaskodásaikat az árnyékszékre is, pedig már elég régóta védett terület volt ez, a békesség szigete, vagyis éppen kaszinó; sokaknak az elviselhető társasélet, az emberi méltóság és a jómodor létfontosságú, végső menedékvára. Homola puszta szeszélyből kiparancsolt mindenkit. Elsősorban nem nekünk szólt; de nekünk is mennünk kellett.”

Érdekes, a menő nagyfiúk, meg nagylányok a Gárdonyiban is dohányozni jártak. Ott is a mellékhelység volt a titkos füstölő. De nevet is kapott: Szmolníj, ami egyébként egy leningrádi (szentpétervári) palota neve. Így aztán, ha valaki az új épület első emeleti vécét használta, akkor csak annyit mondott: “Megyek a Szmolnijba.”

Ezúttal jelentem, hogy befejeztem Ottlik Géza könyvét, amint azt megígértem: itt. A könyv tetszett is meg nem is, de talán inkább nem tetszett. Nem azért, ahogyan meg van írva, mert az remek. Ottlik Géza igazi profi, a műve pedig igazi irodalmi bravúr. Sőt, a témája is érdekes, mély lelki szférákat feszeget, akit pedig érdekel a két világháború közötti fiúinternátusi élet, annak élmény az egész. Nekem viszont nem jött be. Túlságosan koncentrálni kellett. Darabokban, buszon, meg itt ott kis részletekben olvasva nem volt könnyű. Másodszor nem valószínű, hogy kiolvasom.

Ez a bejegyzés 2011. utolsó posztja. BUÉK mindenkinek és örömteli hétköznapokat 2012-re is!

 

Címkék: , , , , , , , , , , , , , ,