RSS

Budapest címkéhez tartozó bejegyzések

Fatal error occured…

Benyák Zoltán megdöbbentő meséje az ezredfordulóról...

Benyák Zoltán megdöbbentő meséje az ezredfordulóról…

Vagyis kék halál. Az emberiség kék halála… Ez jutott eszembe, amikor Benyák Zoltán könyvének csúcspontjánál együtt izgultam a “világmegmentő” főszereplővel, a világcsavargó Anton Pallal. (Stílszerűen a könyvet repülőgépen ülve fejeztem be, így az élmény még katarktikusabb volt.)

Az Ars fatalis ugyanis brutális. De ne ijedjen meg senki, nem horror-történetről van szó, az erőszak is csak művészi fokon és a megfelelő helyen (ahova pedig nagyon kellett) üti mellbe az olvasót. A brutális szót itt most a történet magával ragadó voltára és megdöbbentő hatására értem.

Benyák Zoltán már a második kategóriába került be a bejegyzéseim közé: “Történelem” (A háború gyermeke c. könyvével) és “Magyar nyelv és irodalom”. Ez utóbbiba pedig igen vastagon. Évtizedek múlva is emlegetett (általam biztosan) műről van szó. Magasan kiemelkedik mai, ponyvával (…árnyalata) elárasztott könyvpiacunk darabjai között. Újszerű, meseszerű, mégis az emberek érzelmeinek, álmainak valós ábrázolója.

Az üveggolyó az isztambuli bazárban, a krónikus-elmerehabilitációs intézet pincéjében kockázó testvérpár vagy éppen az emlékeket gyűjtő figura a hűtőházban, valahol Szerbiában… nem is sorolom. Olyan karakterek ezek, olyan emberi, de mégis futurisztikus alakok, akik mintha velünk élnének vagy éppen bennünk, a vágyainkat testesítik meg. A pozitív és negatív hősök, vagy éppen ezen figurák motivációjának az utolsó lehetséges percig történő lebegtetése izgalmassá teszi a regényt, sőt, nagyon izgalmassá. Azok pedig, akik a szerző kortársai vagyunk (+-10 év) pontosan értjük azokat az utalásokat, amelyek saját, élő történelmünk főbb momentumaihoz kapcsolódnak.

A könyvet a szerzőnek kijáró igazán nagy tisztelettel ajánlom a kedves olvasó figyelmébe! Nekünk, harmincas, negyvenes, ötveneseknek kötelező olvasmány, alapmű! – Ars fatalis (a moly.hu-n), még akkor is, ha a világnézetét alapvetően nem osztom. Isten nem kockázik! Csak Fekete és Fehér, ebben a mesében.

PS: még valami! Ezt a regényt el tudnám képzelni filmen. Nem lenne könnyű megvalósítani, de magyar lenne és Közép-Európában biztosan sikeres. Igazi művész film kerekedne, a szó pozitív értelmében.

Reklámok
 
Hozzászólás

Szerző: be 2013/08/03 hüvelyk Magyar nyelv és irodalom, Olvasónapló

 

Címkék: , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , ,

Varró Vince… az aggastyán

Varró könyve Hetényi professzorról

Varró könyve Hetényi professzorról

Varró Vince belgyógyász-gastroenterológus professzor a Nagy Öregek közé tartozik. 92 éves és még mindig friss. Az volt 2008-ban is, amikor 87 évesen könyvet írt egykori mesteréről, Hetényi Géza professzorról. Antikváriumban akadtam rá a Medicina kiadónál megjelent életrajzra. Nagyon tanulságos, hiszen nemcsak a szegedi I. Belklinika történetébe látunk bele, hanem – mivel a könyv alcíme: a Korányiak szellemi öröksége – a budapesti III. Belklinika 1909-1936-os életébe is beletekinthetünk. Ez volt az a klinika, ami a politika áldozata lett Hóman Bálint idejében. A könyvet melegen ajánlom minden egészségügyben dolgozó, különösen orvos számára, mert igen tanulságos.

Hadd illusztráljam egy érdekességgel. Varró Vince fotókkal, tudományos és egyéb cikkekkel is szinesíti könyvét.

Hetényi Géza írása a Dél-Magyarország-ban

Hetényi Géza írása a Dél-Magyarország-ban

“Hetényi Géza professzor levele a magánpraxis beszüntetéséről

Az Orvos-Egészségügyi Szakszervezet a ‘Gyógyíts jobban’ mozgalom keretén a kórházakon belüli magángyakorlat ellen is harcot indított.
Az intézeteken belüli magángyakorlat annak a kornak a maradványa, amelyben a magángyakorlat az orvosok kizárólagos, vagy túlnyomó részben megélhetési forrása volt. Abból a fizetésből, amit kaptak, semmiképpen sem tudtak megélni és ezeket a nevetségesen csekély összegeket a kormányzat éppen azzal indokolta, hogy az orvosok úgysem abból, hanem a magángyakorlatukból élnek meg. Ez azután számos kórházban odáig fajult, hogy a magángyakorlat valósággal középpontjává vált a kórház életének és amellett, hogy az orvosokat elvonta intézeti munkájuktól, egészségteleen szellemet is teremtett. Sok helyen az intézetbe való betegfelvételt bizonyos összeg lefizetéséhez, vagy felesleges ‘magánvizsgálat’ megejtéséhez kötötték: a fizető betegek számára mindig akadt hely, a szegénybetegeket, hacsak esetük valamilyen érdekességgel nem bírt, elutasították. Mulhatatlan volt továbbá, hogy a fizető betegek elvárták, hogy több szolgálatatásban és több figyelemben részesüljenek, mint a szegénybetegek és bizony elég sokan voltak orvosok, akiknek a beteghez való viszonyát elsősorban az szabta meg, számíthatott-e a betegtől valmilyen tiszteletdíjra és ha igen, milyen nagyra. Ez a ’tiszteletdíj’ minden tiszteletet nélkülözött és legtöbbször teljesen borravaló jellege volt.
Amióta Népköztársaságunk kellő fizetést biztosít az intézetekben és kórházakban dolgozó orvosoknak, semmi szükség nincs arra, hogy az elmúlt kornak ez a maradványa továbbra is viruljon egészségügyi intézményeinkben. Klnikáinkon és kórházainkban mindent meg kell tennünk abban az irányban, hogy a betegek egyformán a legjobb bánásmódban és ellátásban részesüljenek, hogy anyagi szolgáltatások indokolatlan előnyöket, így például kisebb szobában való elhelyezést, vagy megjavított étkezést a módosabb betegeknek ne biztosíthassanak, hogy az ilyen betegeknek sokszor indokolatlan szeszélyei az orvosokat napi munkájukban ne zavarják. Mindezideig azonban ezen a téren intézkedés nem történt…”—Dél-Magyarország, 1950. augusztus 6.

Na szóval, akkor csemegézzünk a cikkből, ne feledjük, 1950-ben vagyunk:

“…a nevetségesen csekély összegeket a kormányzat éppen azzal indokolta, hogy az orvosok úgysem abból, hanem a magángyakorlatukból élnek meg…”—az orvosi fizetések ma is vita tárgyát képezik. Soha nem fogják tudni megoldani egy nagy egészségügyi szervezeti masszában.

“számos kórházban odáig fajult, hogy a magángyakorlat valósággal középpontjává vált a kórház életének…”—erre mondták és mondják, hogy állandóan csak maszekoltak. Tényleg volt ilyen kórház?

“…az intézetbe való betegfelvételt bizonyos összeg lefizetéséhez… …a fizető betegek számára mindig akadt hely…”—’szabira megyünk, betesszük a nagymamit a kórházba.’ Rossz gyakorlat. Meg ne próbálja senki! Ehhez inkább több ápolási otthonra lenne szükség.

“Ez a ’tiszteletdíj’ minden tiszteletet nélkülözött és legtöbbször teljesen borravaló jellege volt.”—ma úgy hívják, hogy hálapénz és még szentesítették is. Siralmas.

“…anyagi szolgáltatások indokolatlan előnyöket, így például kisebb szobában való elhelyezést…”—ki és miért kerül az egy-két ágyas elkülönítő kórtermekbe. Ezt lehet és kell is tisztázni a legálisan működő VIP kórtermekkel részlegekkel. Sok helyen megoldották már.

Javaslom a fentieken elgondolkodni. Az 1950-es egészségügyi kormányzat nem tudta megoldani a kérdést. Ennek már 60 éve. Érdemes Korányi Sándor, Hetényi Géza, Varró Vince lelkületét és gondolatait követni, mert a történelem ismétli önmagát.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013/03/03 hüvelyk Olvasónapló

 

Címkék: , , , , , , , , , , , , , , ,

Veterán a Vaterán

Marcellus Mihály könyve

Elnézést kérek a bugyuta szójátékért. De amikor először láttam meg a címet az interneten a keresőben, hirtelen ez ugrott be. Egyébként a könyvet a bookline.hu-n rendeltem meg a nyár végén és bizony időbe telt, míg beszerezték, mert fogyóban van. De azért a vatera.hu-n a kereső kidobott belőle kettőt, bizonyítékként, hogy A veterán a Vaterán is van.

A könyvről azért írok csak most, mert a szerző második könyvét is elkezdtem olvasni. Kíváncsi voltam, hogy a nagyívű sorozat (Pannonia Romanum) részei vajon egy szálon futnak-e. De nem. Külön történet mind a kettő és a kiadó szerint még lesz belőle három. Hiánypótló.

Végre. Olyan jó, amikor egy adott történelmi korszakról nem száraz szakkönyvet vesz kezébe az olvasó, hanem valami kalandba ágyazva.

Ez történik Marcellus Mihály könyveiben is (A veterán, Aquincum farkasa). A római kori Budapesten és környékén zajlanak az események, bemutatva az akkori emberek életét.

Két érdekes részlet:

“Halvány mosolyt eresztett a szarkofág felé, aztán lassan elindult egyedül, reménnyel és valamicske megnyugvással a lelkében, vissza az életbe, a hétköznapokba. Vissza a város felé, ahol feladat várja.”
—naná, hogy kiírtam a könyvből ezt a mondatot, hiszen a hétköznapokról van benne szó!

Másik:
A borító igazi gyöngyszem, hiszen valódi vér folyik a katona karjából. Ahogyan a könyv belső borítóján elolvashatjuk, a fénykép egy történelmi témájú rendezvényen készült. A gyakorlatozás közben a római ruhába öltözött katona karját valóban eltalálta egy fegyver és komolyan megsérült. A fotós pedig elcsípte az alkalmat: a vér és a katona arckifejezése is így teljesen hiteles.

Egyetlen egy dolgot nem kultiváltam a történetben. Van benne egy megalkuvó szolga, az egyetlen keresztény a  szereplők között. Kár, hogy az egyetlen krisztus-hívőt így jeleníti meg a szerző, holott abban a korban ahhoz, hogy valaki keresztény legyen elkötelezettebbnek kellett lenni, mert valahol a második század elején járunk.

Marcellus Mihály második könyvéről beszámolok majd, ha befejeztem.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012/10/15 hüvelyk Olvasónapló, Történelem

 

Címkék: , , , , , , ,

Mah-jong – mondom Medvének

“Számítógépen is elterjedt játék (egy időben taipei néven is). Ezt egyedül lehet játszani és a szabályok is mások. A játék elején egy halomba vannak rakva egymáson a kockák. A legtöbb kockából négy van (a növényesből, évszakosból egy-egy). Két egyforma kocka akkor szedhető le, ha mindkettő mozdítható, azaz nincs rajta másik kocka és nem veszik körül két, egymással szemközti oldalról más kockák. A cél az összes kocka leszedése. Elvileg minden feladvány megoldható, amit a gép ad, de vannak könnyebbek és nehezebbek.” —wiki

Valamikor, az ezredfordulón, az egyik kórházi számítógépen fel volt telepítve a taipei, vagyis a madzsong. Akkoriban a gyermekosztályon voltam ügyeletes. Pontosan úgy kellett játszani vele, ahogyan fentebb a wikipedia írja. Ma már on-line változata is van, sőt, még a kórházi belső hálózatán is megtalálható. Ha éppen csend van és üres idő, kis szünet a betegellátásban, akkor be lehet kapcsolni, kicsit kikapcsolódni.

Sosem felejtem el: néhány éve, még a negyedik emeleten…, az “átkosban” (amit az egri kórházban nem a kommenizmusra értenek az emberek, ki gúnyosan, ki iróniával) -: az egyik nővérke éppen madzsongot bújt a számítógépen. Ahogy közeledtem, gyorsan lekapcsolta, szégyellte, hogy játszik, amikor épp jön a főnöke. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, megbeszéltük az épp aktuális kérdést a beteggel kapcsolatban, aztán még hozzátettem búcsúzóul: “Jelszó?… Mazzsong!!!” Leesett neki a tantusz, hogy letolásnak szántam.

Ehhez képest nagyon meglepődtem, miközben Ottlik GézaIskola a határon c. könyvét olvastam. Nem gondoltam volna, hogy éppen ebben a könyvben fogok a játékkal találkozni. A regényt még a kalandos kommenista (Josip Broz) is kötelezővé tett Jugoszláviában (beszámoltam róla itt). Íme a részlet:

“Ködös káprázatban imbolyogtunk a régi házban; nem néztem, nem figyeltem semmit akkor. Aztán most, hogy Medve Úrnapján megint kint járt, és az imént szóba hozta, tudtomon kívül rögtön eszembe jutott minden: részletesen emlékeztem jóformán az egész berendezésre, ablakokra, függönyökre, bútorokra, képekre, evőeszközökre. Beszélgetésre, minden percre. Majongot játszottunk, a tábornok harmincéves unokahúga volt ott látogatóban, s tanított bennünket a legfrissebb budapesti játékra, finoman csörömpöltek az új elefántcsont kockák a régimódi, nehézkes ebédlőasztalon.
Mah-jong – mondom Medvének, ahogy hasalunk az ugrópálya mellett, a fűben. Arra a ködre gondoltam, hallatlanul éles látásunkra, a távlatra, régi rosszkedvünk sűrűségére.
Harapta a serclijét, rám nézett a szemével, de rögtön értette, miről beszélek. Odagurította Szeredyhez a diszkoszt.
– No?
– Háromszázezer török táborozott itt – mutatott Medve a korcsolyacsatoló faházikóra.
Szeredy nevetett.
– Szóval ereklye?
Ereklye. Még magasan járt a nap, pedig már a nyugati hegygerincek fölé ért. Szellő se rezdült a lombok közt. Gereben ültében kezdett belebújni a zsávolynadrágjába.”

A játék asztali változata tényleg 1912-től kezdett terjedni és a húszas évekre megérkezett Magyarországra, Budapestre is.

Néhány oldallal később a könyv olvasása közben egy középiskolai emlékkép jutott eszembe:

“Vasárnap konfirmációnk volt, kimentünk a városi templomba protestáns negyedévesek. Meg voltunk illetődve, még a lányokat is alig néztük. Megkönnyebbülve mentünk utána a fényképészhez, s míg a macskaköves udvaron várakoztunk, Medve kiszökött a sarki trafikba, és vett négy Princessast. Este elszívtuk az árnyékszéken: ez volt a dohányzónk is. Télen kis vaskályha égett a sarokban, s belefújtuk a füstöt; volt, aki a vacsorai kenyerét itt pirította meg, máskor sült krumpli illata vegyült az olajos bűzbe. De most a langyos, júniusi estében nyitva volt az ablak; a rugós ajtó nyílt-csukódott; a három fülkében ülve olvasgattak.

Ez itt nem a Gárdonyi mellékhelysége,hanem az eredeti Szmolnij intézet

Még nem szívtuk el a cigarettánkat, amikor Homola megjelent, és bekergetett mindenkit az árnyékszékről. “Ez nem kaszinó!” – mondta Schulze szavával. Aztán az egyik fülkéből szinte azonmód kidobta Palugyayt. Újabban megint kiterjesztették hatalmaskodásaikat az árnyékszékre is, pedig már elég régóta védett terület volt ez, a békesség szigete, vagyis éppen kaszinó; sokaknak az elviselhető társasélet, az emberi méltóság és a jómodor létfontosságú, végső menedékvára. Homola puszta szeszélyből kiparancsolt mindenkit. Elsősorban nem nekünk szólt; de nekünk is mennünk kellett.”

Érdekes, a menő nagyfiúk, meg nagylányok a Gárdonyiban is dohányozni jártak. Ott is a mellékhelység volt a titkos füstölő. De nevet is kapott: Szmolníj, ami egyébként egy leningrádi (szentpétervári) palota neve. Így aztán, ha valaki az új épület első emeleti vécét használta, akkor csak annyit mondott: “Megyek a Szmolnijba.”

Ezúttal jelentem, hogy befejeztem Ottlik Géza könyvét, amint azt megígértem: itt. A könyv tetszett is meg nem is, de talán inkább nem tetszett. Nem azért, ahogyan meg van írva, mert az remek. Ottlik Géza igazi profi, a műve pedig igazi irodalmi bravúr. Sőt, a témája is érdekes, mély lelki szférákat feszeget, akit pedig érdekel a két világháború közötti fiúinternátusi élet, annak élmény az egész. Nekem viszont nem jött be. Túlságosan koncentrálni kellett. Darabokban, buszon, meg itt ott kis részletekben olvasva nem volt könnyű. Másodszor nem valószínű, hogy kiolvasom.

Ez a bejegyzés 2011. utolsó posztja. BUÉK mindenkinek és örömteli hétköznapokat 2012-re is!

 

Címkék: , , , , , , , , , , , , , ,

H, mint Himnusz – H, mint Hungary

Nemrégiben istentiszteleten voltunk egy református templomban (Szilvásvárad). A hely gyönyörű, az épület pedig az egri Bazilika kicsinyített, töpörödött mása, csak éppen minden fehérre meszelve. Valamelyik Keglevich építtette katolikus templomnak, aztán vagy ő, vagy valamelyik másik Keglevich összekapott az érsekkel és végül a reformátusoké lett, a falu domináns vallása ez.

A lelkész igazi lelkész, mert lelkes. Jeremiás könyvéből idézett és arról beszélt: időszerű volt az üzenet akkor és időszerű most is, meg kell térni! Egy bibi van abban a templomban, hogy a hatalmas tér miatt visszahangzik. Bizony nagyon kell koncentrálni, hogy érteni lehessen a beszédet. A lelkész azzal hidalta át a problémát, hogy minden mondata után bevárta a visszhangot.

A végén pedig elénekeltük a Himnuszt. Magam is szeretem énekelni, különösen olyan helyen, ahol jól is hangzik, ha sok ember énekli. Ráadásul a hangmagasságból ítélve, a lejjebb szállított változatnak tűnt. Úgyhogy mindenki tudta énekelni. (Még egy link: http://www.oh.gov.hu/letoltesek/letoltes)

De azért elgondolkodtam, hogyan kapcsolódik az istentisztelethez? Mert hát Jeremiás ugyan a bűnökről és a bűnhődésről, a közelgő babiloni veszélyről beszél, megtérésre hívja a népet, DE a Himnusz nem erről szól. Amikor azt énekeljük benne, hogy “megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt”, akkor Kölcsey arra gondolt, hogy annyi vihar verte már Magyarországot, hogy eljöhetne a felüdülés. De ennek nincs köze Jeremiás üzenetéhez, amikor arról beszél, hogy az egyes embernek meg kell térnie istentelen, világi életéből. Ezeket a bűnöket nem bűnhődheti meg egy nép az egyes ember helyett. Jézus Krisztus sem csak úgy általában halt meg a bűneinkért, hanem egyenként mindazokért, akik ezt hiszik és elfogadják.

H, mint Hungary

Ha már Himnusz, akkor néhány imázsfilm jutott az eszembe. Mostanában találtam, egészen véletlenül a következőt:

Ez már nem az első rövid video, ami Magyarországot népszerűsíti. Az elsőt Madarász Istvántól láthattuk, Budapest Business Region – World of Potentials címen:

Aztán felkérték egy újabb film készítésére, ami Magyarországról szól:

Itt nézhető egy riport a film készítőivel és Istvánnal:

Madarász István (ifjabb), annak a Madarász Istvánnak a fia, akiről írtam már itt (klikk). Aki Istennel járt és amikor meghalt, az Úr Jézushoz ment…

 
1 hozzászólás

Szerző: be 2011/10/02 hüvelyk Emberek, Filmnézőnapló, Vélemény, Zene

 

Címkék: , , , ,