A könyv annyira nem jó, mint amire számítottam. Bár a szerző állítólag a 18. század egyik legjelentősebb írója az Egyesült Államokban, korábban mégsem találkoztam a nevével. Vagy mégis? A puritánokkal kapcsolatosan más regényt is írt. S ekkor leesett a tantusz! Valamikor a 90-es években édesanyám nagy lelkesedéssel várta a televíziós bemutatóját A skarlát betű c. filmnek. Már nem emlékszem rá, csak annyira, hogy valami bötűt kellett az asszonynak a mellkasára varrnia és viselnie. Ja, és az piros volt. Hát azt a regényt is Hawthorne írta. Most, hogy a Derűvölgyet elolvastam, nem szándékozom sem a fenti, sem A hétormú ház c. regényét elolvasni. De néhány gondolat azért megfogott, ezt itt közlöm (részletek Nathaniel Hawthorne, Derűvölgy románca c. regényéből):
“A hősiesség útjában álló legnagyobb akadály az a kétely, hogy nem bizonyulunk-e balgának; a legnagyobb hősiesség ellenállni ennek a kételynek – s a legmélyebb bölcsesség felismerni, mikor kell ellenállnunk, s mikor engedelmeskednünk neki.”
— milyen igaza van!
“A lépcsőn Hollingsworthbe ütköztem. Egy pillanatnyi ösztönös érzés azt diktálta, hogy kezet nyújtsak, vagy legalábbis búcsúképpen biccentsek, de aztáns sem ezt, sem azt nem tettem. Ha egy őszinte, meleg vonzalom kihűl, nem szabad a múlt szentségét a mindennapi érintkezésben szokásos, üres udvariaskodással kigúnyolni. Mindketten meghaltunk egymás számára, s így nem illett volna, hogy hullaszerű kezünk érintésével megdermesszük egymást vagy áthatolhatatlan, üveges szemmel udvarias pillantást váltsunk. Ezért úgy mentünk el egymás mellett, mintha láthatatlanok volnánk.”
— remek helyzetkép.
“Képzeletemet mindig lenyűgözték azok a zegzugok, ahol a természet, akár egy madártársaitól eltévelygő fogoly, a réges-régi lakhelyek közt, mintegy meghúzza magát. És általában azt is megfigyelhetjük, hogy városban és vidéken egyaránt sokkal festőibb, az eredeti, jellegzetes stílushoz sokkal hívebb s kifejezőbb a házak hátoldala, mint a homlokzata. Az utóbbi mindig mesterkélt; a világ szemének van szánva, ezért leplez és rejteget. A valóság háttérbe húzódik, a látszat és szemfényvesztés előőrsét tolja maga elé. Egy öreg tanyaház, amely mögött váratlanul vasútvonalat építettek, hátulról nézve egészen más látványt nyújt, mint az ősrégi országút felől, úgyhogy a néző az alatt az egy-két pillanat alatt, amíg a vonat pöfögve elsuhan a tanya mellett, merőben új benyomásokat szerez a falu életéről és egyéni jellegéről. S a városban nem kevésbé feltűnő a különbség a között, ami a nyilvánosságnak és ami a családnak van fenntartva.”
— igen, a vasúti pályák ott futnak. Hányszor láttam én is hasonlót, amikor Szegedre jártam.
A hétköznapok fogságában 