Utolsó bejegyzésem a könyvről. Nem tudom megállni, hogy Afanaszij Fet versét ne írjam le ide, melynek címe:
Soha
Fölébredek. Igen: koporsó fája…
És kínlódva kinyújtom a kezem,
elfulladón segítségért kiáltva.
Haláltusámra még emlékezem –
igaz tehát! S alig moccanva szinte,
kelek fel, korhadt házam szétfeszítve.
Kilépek. Fehér-éles téli fény.
Nem kétkedem már. Hóbuckába botlom.
Üreg tátong sírkamra helyén.
Gyerünk haza. Majd elámulnak otthon!
A régi park, igen. Tudom az ösvényt.
Mégis – minden megváltozott. Mi történt?
Most már futok. Hódombok. Téli fák
fekete, mozdulatlan ága-karja.
Se hang, se nyom. Kietlen némaság.
Mint mesékben a holtak birodalma.
De ott a ház! Roggyant a fala, megdől.
Lehanyatlik karom a döbbenettől.
Mély hó alatt alszik a kis falu,
ösvény, csapás nem visz hozzá sehonnan.
Pedig ez az! A roskatag falú
kápolna, még a harangláb is ott van.
Mint fagykolódó vándor hómezőn,
áll, a felhőtlen távolba veszőn.
Szironyos hó. Se madár, se bogár…
Igen… A föld kihűlt, kihalt az ember.
Kihez küldött vissza a sír? Ki vár?
Mit kezdjek a megőrzött lélegzetemmel?
E holt vidéken lelkem mit kereng még?
Mi nyűgözi ide? Hol várja emlék?
Hová itt, hol a térben az idő
csak tévelyeg, hol nincs kit megölelnem?
A legutolsó élet szédítő
terhével. Halál, fogadj vissza engem!
Föld holtteste, repülj némán, vakon,
holttestemmel az örök utakon!
(ford. Rab Zsuzsa)
A lét szenvedés, ha az ember hit nélkül lép az örök hazába. Melyik hazába? Az elvesző, kietlen, rideg lét fájó hontalanságába vagy a mennyei hazába? Nem mindegy. (MZ)
Ha a Szerb Antal féle Száz vers meglesz, ígérem beszámolok róla.
Előzmény: Száz vers – a Lackfi féle 3
A hétköznapok fogságában 