Leonardot emlegettem már egy korábbi bejegyzésben az alapján a könyv alapján, ami anatómiai ismereteit összegzi és értékeli. Most újra szembe jött velem az “öreg”.
Az orvosegyetem megkezdésekor anatómiából volt néhány nagyon fontos tankönyv (1990-es évek eleje), amiből kettőt becéztünk is: az egyik volt a “funkci-anci”, vagyis a Funkcionális anatómia (Szentágothai János), a másik pedig a “renci-bonci”, vagyis a Rendszeres bonctan (Kiss Ferenc). Természtesen fontos volt a Tájananatómia tankönyv is (Tömböl Teréz), a szuperpluszt viszont a Kiss-Szentágothai: Anatómia atlasz jelentette. Hiába kaptuk meg tankönyvként a Vajda féle Anatómia atlaszt (óriási munka lehetett a preparátumokat elkészíteni), mégiscsak az ismerősöktől, antikváriumokból felhajtott Kiss-Szentágothai biztosították a legjobb tanulási lehetőséget. (Csendben jegyzem meg, hogy a Sobotta természetesen már kapható volt, de csillagászati árakon.)
Szóval ez a Kiss Ferenc orvosprofesszor amellett, hogy az ország leghíresebb és legmeghatározóbb anatómusa volt Szentágothai János előtt (aki egyébként Kiss Ferenc professzor barátjának Schimert Gusztávnak volt a fia – aztán a Schimertből Szentágothai lett), a Budapesti Keresztyén Testvérgyülekezetnek volt a vezetője, rendszeren hirdetett igét. Az életéről megjelent könyvben erről részletesen olvashatunk, címe Élő kövek és Lukácsi Vilma írta. Ezen könyv előkészítése kapcsán összegyűjtött újságcikkek, dokumentumok egy része került hozzám, amit nemrégiben végiglapoztam. Közben pedig találtam néhány dolgot…
Kiss Ferenc 1952-ben kapta meg a Kossuth-díjat kutatásaiért és feltételezem, ebből az apropóból az Élet és Tudományba is írt egy cikket. Ez amolyan ismeretterjesztő, történelmi cikk, méghozzá Leonardo da Vinci munkásságáról. Érdekes és tanulságos, íme a cikk:
Leonardo da Vinci — az úttörő természetbúvár és anatómus
Leonardót sokan ismerik. mint nagy művészt, de kevesebben ismerik, mint úttörő természetbúvárt. Ha anatómiai kutatásai és rajzai a maga idejében ugyanúgy nyilvánosságra kerültek volna, akárcsak festményei vagy rajzai, nehezen válaszolhatnók meg a kérdést, hogy vajjon mi volt benne a nagyobb: a művész-e vagy a természettudós?
Leonardo az elmúló középkor és a születő újkor határmezsgyéjén állott, vagyis: az elmúló hűbéri társadalom és a születő polgári társadalom között. A XV. század derekán, 1452-ben született és a XVI. században, 1519-ben halt meg. Életében hatalmas események rendítették meg az úgynevezett sötét középkor pilléreit, melynek legfőbb hatalmassága a pápaság volt. A hajózás új világrészeket fedezett fel, a könyvnyomtatás hatalmas léptekkel haladt előre. A való élet és igazság új tényeit hozták sokan felszínre s ebben a forrongó, átalakuló világban élt Leonardo is. Nemcsak nagy alkotásai és zsenialitása miatt kell Leonardót ma minden eddiginél behatóbban tanulmányoznunk. Fel kell őt ma idéznünk azért is, hogy nagy átalakulásunk idejében példát és tanulságot merítsünk személyiségéből és a alkotásaiból.
A nagy erkölcsi reformátor, Savonarola előtt a művészek úgyszólván a puszta külső vonásokat festették a belső, egyéni jellem kifejlesztése nélkül. Savonarola dörgedelmes erkölcsi prédikációi után a belső ember jellemvonásai is kifejezésre jutottak a művészetben.
„Akik jobban védték a holtakat, mint az élőket“
Leonardo éles szemével meglátta és fölvetette korának művészi és tudományos problémáit. Valósággal belefeküdt azokba és, mint egyik életrajzírója mondja, „a problémákat ő adta vissza megoldva kortársainak”.
Anatómiai vázlataiban, rajzaiban, festményeiben lélektani tanulmányok vannak s nemcsak a »külső embert«, de a »belső embert« is megjelenítette műveiben. A formák báját az érzelmek kifejezésével a görögök formai szépséget az akarat, érzelem és indulat művészi megragadásával párosította.
Az Élet és Tudomány olvasói előtt, itt és most Leonardót elsősorban mint természetbúvárt, közelebbről mint az anatómia lánglelkű úttörőjét kívánom bemutatni. Leonardo előtt emberi tetemet rendszeresen senki sem boncolt, mert ezt szentségtörésnek tartotta a papság korlátai közé szorított középkori felfogás. Leonardo ostorozta a hivatalos felfogás képviselőit, akik »könnyebben beleegyeztek az ember megölésébe, semmint az emberi holttest szakszerű tanulmányozásába«. Élesen gúnyolta azokat, »akik jobban védik a holtakat, mint az élőket«. Áttörve minden akadályt és félretolva minden előítéletet, több mint 30 emberi tetemet boncolt! Mégpedig csaknem olyan rendszerességgel, mint azt ma végezzük!
Szakítás a középkori egyházi skolasztikával
Hogyan állott az emberi anatómia Leonardoig?
Az anatómiát Mundinus rövid könyvecskéjéből tanították, mely főleg állati viszonyokra vonatkozott. A hitvány kis skolasztikus fércműben egyetlen ábra sem volt. Ahelyett, hogy újabb boncolásokkal és vizsgálatokkal fejlesztették volna az orvostudományt, évszázadokon keresztül csakis ismételgették, mondhatnók kérődzték a régiek állításait. Legfeljebb meséket és csodákkal határos történeteket ragasztgattak a kötelező skolasztikai leckéhez.
A »régiek tudományá«-ban való vakhit, a tudományellenes fanatizmus úgyszólván teljesen megkötötte a haladást. Leonardo ezt a tudományellenes csődtömeget bátran félretolta útjából. Rendszeresen, sok tekintetben a mai színvonalat is elérő szakszerűséggel boncolt embert és állatokat. Preparátumairól természethű ábrákat is készített.
Az anatómiai szöveg szakszerű ábrákkal való illusztrálásának is Leonardo az atyja!
Ábrái és jegyzetet alapján arra kell következtetnünk, hogy ő már balzsamozta is a tetemet az erekbe való befecskendezés útján.
Noha rajzai nem ölelik fel a teljes anatómiát s az ábrákhoz fűzött megjegyzései is rövidek, bár mindezek halálát követően csak kétszáz év múlva kerültek ismét napvilágra, mégis igen nagy hatással voltak azok mind az e kori szakemberekre, mind az irodalomra.
Mostani, hasonlóan korszakváltó időnkben különösen azok az alapelvek fontosak, melyeket Leonardo természettudományi kutatásaiban erőteljesen hangoztatott és gyakorolt. Ilytartalmú jegyzeteit az 1700-as évek derekán az angol királyi levéltárban fedezték föl a kutatók. Hogyan kerültek oda, milyen körülményes úton-módon, nehéz lenne elmondani s mellékkérdés is. Ami számunkra fontos: feljegyzéseinek hatalmas tömege mellett »halászták ki« anatómiai rajzait és jegyzeteit is. Az anatómiai tárgykörű rajzokat és följegyzéseket az angol, francia és német szakemberek csak töredékesen kezdték közölni mindaddig, amíg Th. Sabacsnikov orosz anatómus meg nem ismerkedett ezekkel a jegyzetekkel és rajzokkal. Sabacsnikov dolgozta fel először alaposan Leonardo anatómiai úttörésének eredeti forrásait s ő ismertette először részletesen Leonardót, az anatómust, 1898-ban. Sabacsnikov ismertetése után aztán már egyre több anatómus különösen Holl gráci professzor közölt részletes tanulmányokat Leonardo anatómiai rajzairól.
A táj- és funkcionális anatómia
Melyek azok a fontos, ma is érvényes alapelvek, melyeket Leonardo képviselt?
Hangoztatta, hogy a boncolásnál rétegről-rétegre kell haladni és egy-egy terület — például a tenyér vagy a talp — összes képleteit (izmait, ereit és idegeit) egymáshoz való viszonyukban, vagyis tájanatómiailag kell szemlélni.
Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az anatómiai elemeket — izmokat, idegeket stb. — mindig működésükkel kapcsolatban kell vizsgálni. Ezt az irányzatot ma funkcionális anatómiának nevezzük.
Följegyzéseiben olvassuk, hogy az anatómia élettan nélkül nem tudomány hanem csak száraz mesterség. De viszont, szerinte, az élettannak sem szabad elhanyagolni az anatómiai alapokat. Egy modern kutató ezt így fejezte ki: »Járjon elől az anatómia kövesse az élettan, de ha mégis az élettan szalad előre, azt ne tegye az anatómia nélkül!«
Leonardo összehasonlító és funkcionális anatómiai tanulmányaival oly magas szemléletre hágott, hogy azt méltán mondhatjuk a mai biológiai szemlélet alapvetésének is. Ami ma, kivált a szovjet biológia és orvostudomány hatására oly fontossá vált — az átfogó, egységes, vagyis szintetikus szemlélet, — volt Leonardo végcélja.
A természettudomány minden ágát ennek az egységes szemléletnek az érdekében művelte. Minden részletkutatással a természetet a maga egészében akarta megvilágítani. Tette ezt azzal a meggyőződéssel, hogy a természet és benne egy-egy szervezet szétbonthatatlan nagy egységet képez.
Az előítélettől mentes kutatásért
Leonardo azt tanította, hogy csakis az észlelésen alapuló és minden előítélettől mentes kutatási módszer nevezhető tudományosnak. Ki mondhatja, hogy ez a tétel nem helytálló ma is a maga teljességében? Azt hozzáfűzte, hogy az észleleteket helyesen kell értelmezni, mert utóbbi nélkül az észlelés csak élettelen tudás marad. Mindnyájan tudjuk, hogy a dolgok helyes megítélése nem mindig könnyű, mert Leonardo szavaival élve: »nincs semmi, ami csalárdabbul megcsalhat bennünket, mint a saját ítéletünk, ha az helytelen«.
»Azok — írja máshol Leoardo —, akik beleszeretnek a gyakorlati életbe tudomány nélkül, olyan hajósokhoz hasonlítanak, akik kormányrúd és iránytű nélkül akarnak, hajózni, és ezek sohasem biztosak, hogy hova jutnak. A gyakorlati életnek mindig helyes teóriákra kell támaszkodnia!«
Íme ilyen világos és előítéletektől mentes gondolkodás útján Leonardo évszázadokkal megelőzte kortársait. Lerakta a mai természetvizsgálat és szemlélet alapjait. Leonardo több volt mint reformátor: forradalmár úttörõje lett az anatómiának és a természettudományi gondolkodásnak!
Nem csoda hogy Leonardónak eme bátor és messzelátó szemléletet kortársai közül halála után senki sem merte képviselni. Ennek tulajdonitható, hogy noha művészeti alkotásaival már életében hatalmas hírnévre tett szert, természettudományi és anatómiai munkásságát még mintegy 200 évre sikerült elrejteni.
Mit ad Leonardo a mai tudománynak és művészetnek?
Az utána jövő évszázad nem ismerte Leonardo tudományos eredményeit. Mintegy negyedszázaddal halála után Vesaliusnak teljesen újra kellett fölépiteni a tudományos anatómiát. Leonardo anatómiai adatai és tudományos alapelvei azonban annál inkább megtermékenyitették a későbbi kutatásokat. Sőt még mai kutató munkáinkra is termékenyitőleg hatnak. Ez indokolja ama határtalan megbecsülést és kıemelést, amellyel Leonardónak most, születése után 500 évvel ismét hódolunk. A fiatal kutatók példát vehetnek Leonardo bátorságáról, elfogulatlan ítélőképességéről, munkamódszeréről. Helyes irányítást nyerhetnek tőle mai tudományos munkáikban is.
Végül — de nem utolsó sorban — még egy kérdést tisztáz Leonardo példája. Korunkban a képzőművészek — szobrászok, festők, grafikusok — nagy előszeretettel tanulmányozzák az emberi és állati anatómiát. Egyesek ellentmondóan azt állítják, hogy ennek az úgynevezett művészeti anatómiának alig van értelme. Mert hiszen a klasszikus antik kor, valamint a középkor művészei nem ismerték az anatómiát és mégis nagyokat, tökéletesen szép műveket alkottak.
A kérdésben nagyon is perdöntő Leonardo példája!
Senki nem egyesítette olyannyira egy személyben a művészi képességet és az anatómiai ismereteket, mint Leonardo.
Hogyan kerültek be Leonardo művészi alkotásaiba alapvető anatómiai ismeretei?
A képzőművészet és anatómia
Leonardo művészi alkotásaiban nem primitiven utánozta anatómiai preparátumait és rajzait, hanem utóbbiak legbensőbb értelmét használta fel alakjai testének arányaiban és különösen mozgásaiban.
Művészi alkotóképesség nélkül, kizárólag csak anatómiai tanulmányok útján ugyan még senki sem válik művésszé. De az is kétségtelen, hogy Leonardo példája szerint a művészi zseni csak nyer és megtermékenyül a helyesen használt anatómiai ismeretek által.
A modern biológia nagy mestere: Pavlov tanítása szerint mozgás nincs szerkezet nélkül, és működés nincs megfelelő organikus szervezet nélkül! Miként az orvos működésében nem hanyagolhatja el az emberi test normális és kóros változásainak gondos vizsgálatát, épúgy az igazi ábrázoló művész sem engedhet meg magának büntetlenül olyan ábrázolási formákat, amelyeknek nem az anatómia képezi az alapját.
Leonardo minden zsenialitásának és művészi tökélyének titka és lényege, hogy a legszigorúbban ragaszkodott a test külsejének s belsejének anatómiai viszonyaihoz. Mint művész még az orvostudomány és általános embertan számára is úttörő anatómiai kutatásokat végzett. Az anatómiai ábrázolást technikája örökbecsű.
Kiss Ferenc
Kossuth-díjas orvosprofesszor
Élet és tudomány 1952. május (VII. évf. 19. szám)
A hétköznapok fogságában 