RSS

tudomány címkéhez tartozó bejegyzések

Egy újabb öreg gondolatai

Annak idején az I-es számú SOTE belgyógyászati klinikán tölthettem gyakorlataimat, akkor már de Châtel Rudolf professzor volt az intézet vezetője. Őt előzte meg Holló professzor, aki nyugdíjasként gyakorlatvezetőm lehetett (roppant fegyelmezett és logikus gondolkodású orvos volt). Ő emlegette a klinika korábbi vezetőjét, Magyar Imre professzort, akinek a nevét jól ismertük, hiszen a Magyar-Petrányi belgyógyászat tankönyv évtizedekig volt használatban, mint egyetemi tankönyv (jó vastag kötetek). Annak idején (90-es évek) vettem meg egy könyvét. “Kici, óccó”, de hasznos gondolatok vannak benne. Stílusa egészen jó. Nem véletlenül, hiszen Magyar professzornak szépirodalmi vénája és ambíciói is voltak (több regénye is megjelent). Bár az 1980-as évek elején íródott, az alább idézett gondolatokból látni fogjuk, hogy ma is aktuális.

Részleteket szeretnék közreadni ebből a kis könyvecskéből.

Magyar Imre közérthető, könnyedebb írása az orvos és a beteg kapcsolatáról

Magyar Imre közérthető, könnyedebb írása az orvos és a beteg kapcsolatáról

Elég tetemes számú oldalon foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a milyennek is kellene lennie egy orvos személyiségének (27. oldal): “Személyiségének fontos jegye tehát a munkaképesség megőrzése súlyos emocionális helyzetben. A háborús vagy háborúval kapcsolatos emlékek bukkannak elő a gyógyszerhiány vagy az eszközhiány emléke és más emlékek, amelyek arra vonatkoznak, hogy időnként gyógyító munkát kellett végezni mindenféle gyógyító eszköz hiányában is fronton, munkatáborban, romok között. Az igazi gyógyító orvos egyénisége azé az orvosé, aki akkor is gyógyít, amikor ez csak szavakkal és magatartással lehetséges, ilyen körülmények között nyilatkozik meg igazán, ami természetesen nem jelenti azt, hogy ezek a körülmények kívánatosak. De ez a tulajdonság teszi lehetővé az orvos munkáját mindenféle rendellenes állapotban, pánikban, riadalomban, zűrzavarban, amikor az orvos feladata nem csupán a szorosan vett gyógyítás, hanem a nyugalom biztosítása. Engedtessék meg, hogy a gyógyító orvos személyiségének e jegyére hivatkozzam akkor is, amikor a mai kórházi vagy klinikai osztályt említem a maga zsúfoltságával, betegelhelyezési nehézségeivel, folyamatosan visszatérő inkurábilis vagy elfekvő betegeivel. Idős, inkább ápolásra, mint gyógyításra szoruló anyókáival, aggastyánjaival, szociális indok alapján kórházba került személyeivel, akiknek körében különösen a fiatal, ambiciózus orvos esetleg úgy érzi, hogy ezért alig volt érdemes alaposan és tudományosan is képeznie magát. Súlyos emocionális helyzetről van ilyenkor is szó, melyben az igazi gyógyító orvos megőrzi a munkája és a betegek iránti szeretetet és tevékenységét nem engedi bizony demoralizáló körülmények hatására megváltozni.” – hát, igen. Egyáltalán nem könnyű, amikor valamit megálmodik egy gyermek (“Orvos leszek!”), aztán végül teljesen más körülmények, betegcsoportok, feltételek között találja magát.

34. oldal – ma is hasonló a helyzet, mint 35 évvel ezelőtt: “Fegyelmezettségre és önuralomra a gyógyító tevékenységben elsősorban akkor van szükség, amikor az elvégzendő munka mennyisége nincsen arányban a rendelkezésre álló idővel.Ez első sorban zsúfolt rendeléseinken fordul elő. Ilyenkor a rendelkezésre álló idő megfelelő beosztása vagy szükség szerint meghosszabbítása nagy fegyelmezettséget és nyugodtságot követel meg. Ugyanezen tulajdonságokra van szükség azokkal a betegekkel szemben, akik lehetőségeikkel visszaélve az orvosban az ő szolgálatukra rendelt fizetett alkalmazottat látnak csupán és követeléseiknek nem szabnak határt. A fegyelmezett orvost ilyen esetben mindig az a megoldás vezeti, hogy ő az egészséges végül is beteg vagy legalább valamilyen defektusban szenvedő emberrel áll szemben, akit ez a defektus bizonyos mértékben feljogosít arra, hogy türelmetlen vagy izgatott legyen. Vagy ez a türelmetlenség és izgatottság részéről legalábbis megérthető. A nyugalom és a türelem a legjobb és legtöbbször egyetlen fegyver az ilyen, gyakran agresszív és igazságtalan vagy követelőző betegek lefegyverezésében.”

99. oldal – véletlenek pedig vannak. Isten különösen kegyelmes volt a példában szereplő emberhez: “Magam észleltem olyan esetet a klinikai betegellátás folyamán, hogy a beteghordó a gyomor röntgenvizsgálatára rendelt beteg helyett – elnézés következtében – hevesen tiltakozó szomszédját vitte le a röntgen-laboratóriumba, aki pneumoniájából (tüdőgyulladás) már meggyógyult, de még mint lábadozó a klinikán tartózkodott. A röntgenvizsgálatot elvégezték és kezdődő, de már jól felismerhető gyomordaganatot találtak. E betegnek utólagos kikérdezés alapján sem volt semmiféle panasza. Daganatát megoperálták, az malignusnak (rosszindulatú) bizonyult. A beteg állapota kifogástalanú maradt és soha sem értette meg, hogy miért kellett a gyomrát megoperálni.”

137. oldal – Az író egy amerikai tudományos kutatás eredményeire hivatkozik, melyben hasonló következtetésekre jutott, mint a magyar egészségügyet megfigyelő Magyar professzor: “A közlemény a betegek 50%-át sorolja abba a csoportba, amelyben objektív elváltozás nem mutatható ki. Azt hiszem, körzeti rendelőinkben és intézeteinkben ez a szám vagyis, az általunk neurózisnak bélyegzett esetek száma kb. hasonló vagy még nagyobb. Ezt a számot ugyanis nagyon megnövelte az a körülmény, hogy részben a helyes egészségügyi propaganda eredményeként és részben azonban az ingyenes betegellátás vívmánya következtében egyre több beteg olyan jelentéktelen panaszok miatt is felkeresi az orvost, melyek miatt régen alig fordult volna orvoshoz. A beteg természetesen nem ítélheti meg, hogy panaszai mennyire komolyak, úgy, hogy az orvoshoz forduló betegek számának csökkentésére – ez teszi oly röviddé az egy betegre fordítható időt és ez teszi olyan óriásivá a rendelőinkben megforduló betegek számát – a jövőben sem lehet kiszámítani. A funkcionális panaszok megítélésére ha az  orvosnak valóban ez a törekvése és nem csupán benyomásokra óhajt támaszkodni, ami komoly betegségek elnézésének veszélyével jár, sokkal több időt kell fordítania mint egy típusos szervi betegség tüneteinek felismerésére.” – igen, ma is látjuk, hogy sokszor apró cseprő panaszokkal érkező betegek töltik ki azt az időt, ami a súlyosabb, sürgősebb, problémásabb betegekre kellene fordítani, nem is beszélve az erőforrásokról.

140. oldal – végül pedig a hálapénzről: “Úgy gondolja ugyanis, hogyha nem hoz áldozatot, nem is gyógyul meg. Megszokta, hogy mindenért megfizet, vízért, gázért, villanyért, melegért, közlekedésért, ruháért, könyvért. Nem képes beleélni magát a gondolatba, hogy éppen az egészségügyi ellátásért nem kell fizetnie és gyakran nem is értékeli az olyan szolgáltatást, melyért ő semmit sem nyújt. A hálapénz nem kívánatos elterjedésének nézetem szerint a gyógyulni kívánó beteg a fő oka, akinek a tudata nem fejlődött együtt a körülményekkel. Az orvost viszont elégtelen anyagi megbecsülése készteti az együttműködésre. Fiatal orvoskoromban a hálapénz fogalma teljesen ismeretlen volt és a klinikán ahol dolgoztam, noha fizetést csak nagyon kevesen kaptak és azok is nevetséges összeget, senkinek sem jutott eszébe, hogy a kórteremben fekvő betegtől bármit is elfogadjon. A fizető betegek orvosi díjat fizettek, melyet a klinikai orvosok között szétosztottak (“kiskassza”). Magángyakorlatból egy-két év ingyen munka után már tisztességesen meg lehetett élni. De nem jut eszébe a nyugati betegnek sem, vagy a nyugati orvosnak sem, hogy az orvos munkáját a fizetett díjakon vagy a biztosító által fizetett díjakon kívül a beteg külön összeggel honorálja. Az orvosok fizetése azonban olyan, hogy illegális kiegészítésre nincsen szükségük. Hazánkban a hálapénz kárhoztatott, de megtűrt kategória és addig eredményesen nem lehetett küzdeni ellene, amíg az orvos legális fizetéséből megélni nem tud és családját értelmiségi dolgozóhoz méltó szinten fenntartani nem képes. Ha a hálapénzt az orvos kezdeményezi és nem a beteg, a megvetés, sőt, a kiközösítés mindenképpen jogos. A költségmentes egészségügyi ellátás keretén belül dolgozó olyan orvos, aki a betegtől pénzt kér, fegyelmi eljárást érdemel…”

Ma már azért elterjedt a magángyakorlat, magánorvosi praxis működtetése, de mégsem oldotta meg a hálapénz kérdését.

Reklámok
 
Hozzászólás

Szerző: be 2015/10/10 hüvelyk Kórház és a szakma, Olvasónapló

 

Címkék: , , , , , , , , , , , , ,

Leonardo da Vinci és Kiss Ferenc — a két anatómus

Leonardot emlegettem már egy korábbi bejegyzésben az alapján a könyv alapján, ami anatómiai ismereteit összegzi és értékeli. Most újra szembe jött velem az “öreg”.

A "renci-bonci" egy régi kiadása

A “renci-bonci” egy régi kiadása

Az orvosegyetem megkezdésekor anatómiából volt néhány nagyon fontos tankönyv (1990-es évek eleje), amiből kettőt becéztünk is: az egyik volt a “funkci-anci”, vagyis a Funkcionális anatómia (Szentágothai János), a másik pedig a “renci-bonci”, vagyis a Rendszeres bonctan (Kiss Ferenc). Természtesen fontos volt a Tájananatómia tankönyv is (Tömböl Teréz), a szuperpluszt viszont a Kiss-Szentágothai: Anatómia atlasz jelentette. Hiába kaptuk meg tankönyvként a Vajda féle Anatómia atlaszt (óriási munka lehetett a preparátumokat elkészíteni), mégiscsak az ismerősöktől, antikváriumokból felhajtott Kiss-Szentágothai biztosították a legjobb tanulási lehetőséget. (Csendben jegyzem meg, hogy a Sobotta természetesen már kapható volt, de csillagászati árakon.)

Szóval ez a Kiss Ferenc orvosprofesszor amellett, hogy az ország leghíresebb és legmeghatározóbb anatómusa volt Szentágothai János előtt (aki egyébként Kiss Ferenc professzor barátjának Schimert Gusztávnak volt a fia – aztán a Schimertből Szentágothai lett), a Budapesti Keresztyén Testvérgyülekezetnek volt a vezetője, rendszeren hirdetett igét. Az életéről megjelent könyvben erről részletesen olvashatunk, címe Élő kövek és Lukácsi Vilma írta. Ezen könyv előkészítése kapcsán összegyűjtött újságcikkek, dokumentumok egy része került hozzám, amit nemrégiben végiglapoztam. Közben pedig találtam néhány dolgot…

Kiss Ferenc 1952-ben kapta meg a Kossuth-díjat kutatásaiért és feltételezem, ebből az apropóból az Élet és Tudományba is írt egy cikket. Ez amolyan ismeretterjesztő, történelmi cikk, méghozzá Leonardo da Vinci munkásságáról. Érdekes és tanulságos, íme a cikk:

Élet és tudomány 1952

Élet és tudomány 1952

Leonardo da Vinci az úttörő természetbúvár és anatómus

Leonardót sokan ismerik. mint nagy művészt, de kevesebben ismerik, mint úttörő természetbúvárt. Ha anatómiai kutatásai és rajzai a maga idejében ugyanúgy nyilvánosságra kerültek volna, akárcsak festményei vagy rajzai, nehezen válaszolhatnók meg a kérdést, hogy vajjon mi volt benne a nagyobb: a művész-e vagy a természettudós?

Leonardo az elmúló középkor és a születő újkor határmezsgyéjén állott, vagyis: az elmúló hűbéri társadalom és a születő polgári társadalom között. A XV. század derekán, 1452-ben született és a XVI. században, 1519-ben halt meg. Életében hatalmas események rendítették meg az úgynevezett sötét középkor pilléreit, melynek legfőbb hatalmassága a pápaság volt. A hajózás új világrészeket fedezett fel, a könyvnyomtatás hatalmas léptekkel haladt előre. A való élet és igazság új tényeit hozták sokan felszínre s ebben a forrongó, átalakuló világban élt Leonardo is. Nemcsak nagy alkotásai és zsenialitása miatt kell Leonardót ma minden eddiginél behatóbban tanulmányoznunk. Fel kell őt ma idéznünk azért is, hogy nagy átalakulásunk idejében példát és tanulságot merítsünk személyiségéből és a alkotásaiból.
A nagy erkölcsi reformátor, Savonarola előtt a művészek úgyszólván a puszta külső vonásokat festették a belső, egyéni jellem kifejlesztése nélkül. Savonarola dörgedelmes erkölcsi prédikációi után a belső ember jellemvonásai is kifejezésre jutottak a művészetben.

„Akik jobban védték a holtakat, mint az élőket“

Leonardo éles szemével meglátta és fölvetette korának művészi és tudományos problémáit. Valósággal belefeküdt azokba és, mint egyik életrajzírója mondja, „a problémákat ő adta vissza megoldva kortársainak”.
Anatómiai vázlataiban, rajzaiban, festményeiben lélektani tanulmányok vannak s nemcsak a »külső embert«, de a »belső embert« is megjelenítette műveiben. A formák báját az érzelmek kifejezésével a görögök formai szépséget az akarat, érzelem és indulat művészi megragadásával párosította.
Az Élet és Tudomány olvasói előtt, itt és most Leonardót elsősorban mint természetbúvárt, közelebbről mint az anatómia lánglelkű úttörőjét kívánom bemutatni. Leonardo előtt emberi tetemet rendszeresen senki sem boncolt, mert ezt szentségtörésnek tartotta a papság korlátai közé szorított középkori felfogás. Leonardo ostorozta a hivatalos felfogás képviselőit, akik »könnyebben beleegyeztek az ember megölésébe, semmint az emberi holttest szakszerű tanulmányozásába«. Élesen gúnyolta azokat, »akik jobban védik a holtakat, mint az élőket«. Áttörve minden akadályt és félretolva minden előítéletet, több mint 30 emberi tetemet boncolt! Mégpedig csaknem olyan rendszerességgel, mint azt ma végezzük!

Szakítás a középkori egyházi skolasztikával

Hogyan állott az emberi anatómia Leonardoig?
Az anatómiát Mundinus rövid könyvecskéjéből tanították, mely főleg állati viszonyokra vonatkozott. A hitvány kis skolasztikus fércműben egyetlen ábra sem volt. Ahelyett, hogy újabb boncolásokkal és vizsgálatokkal fejlesztették volna az orvostudományt, évszázadokon keresztül csakis ismételgették, mondhatnók kérődzték a régiek állításait. Legfeljebb meséket és csodákkal határos történeteket ragasztgattak a kötelező skolasztikai leckéhez.
A »régiek tudományá«-ban való vakhit, a tudományellenes fanatizmus úgyszólván teljesen megkötötte a haladást. Leonardo ezt a tudományellenes csődtömeget bátran félretolta útjából. Rendszeresen, sok tekintetben a mai színvonalat is elérő szakszerűséggel boncolt embert és állatokat. Preparátumairól természethű ábrákat is készített.
Az anatómiai szöveg szakszerű ábrákkal való illusztrálásának is Leonardo az atyja!
Ábrái és jegyzetet alapján arra kell következtetnünk, hogy ő már balzsamozta is a tetemet az erekbe való befecskendezés útján.
Noha rajzai nem ölelik fel a teljes anatómiát s az ábrákhoz fűzött megjegyzései is rövidek, bár mindezek halálát követően csak kétszáz év múlva kerültek ismét napvilágra, mégis igen nagy hatással voltak azok mind az e kori szakemberekre, mind az irodalomra.
Mostani, hasonlóan korszakváltó időnkben különösen azok az alapelvek fontosak, melyeket Leonardo természettudományi kutatásaiban erőteljesen hangoztatott és gyakorolt. Ilytartalmú jegyzeteit az 1700-as évek derekán az angol királyi levéltárban fedezték föl a kutatók. Hogyan kerültek oda, milyen körülményes úton-módon, nehéz lenne elmondani s mellékkérdés is. Ami számunkra fontos: feljegyzéseinek hatalmas tömege mellett »halászták ki« anatómiai rajzait és jegyzeteit is. Az anatómiai tárgykörű rajzokat és följegyzéseket az angol, francia és német szakemberek csak töredékesen kezdték közölni mindaddig, amíg Th. Sabacsnikov orosz anatómus meg nem ismerkedett ezekkel a jegyzetekkel és rajzokkal. Sabacsnikov dolgozta fel először alaposan Leonardo anatómiai úttörésének eredeti forrásait s ő ismertette először részletesen Leonardót, az anatómust, 1898-ban. Sabacsnikov ismertetése után aztán már egyre több anatómus különösen Holl gráci professzor közölt részletes tanulmányokat Leonardo anatómiai rajzairól.

A táj- és funkcionális anatómia

Melyek azok a fontos, ma is érvényes alapelvek, melyeket Leonardo képviselt?
Hangoztatta, hogy a boncolásnál rétegről-rétegre kell haladni és egy-egy terület — például a tenyér vagy a talp — összes képleteit (izmait, ereit és idegeit) egymáshoz való viszonyukban, vagyis tájanatómiailag kell szemlélni.
Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az anatómiai elemeket — izmokat, idegeket stb. — mindig működésükkel kapcsolatban kell vizsgálni. Ezt az irányzatot ma funkcionális anatómiának nevezzük.
Följegyzéseiben olvassuk, hogy az anatómia élettan nélkül nem tudomány hanem csak száraz mesterség. De viszont, szerinte, az élettannak sem szabad elhanyagolni az anatómiai alapokat. Egy modern kutató ezt így fejezte ki: »Járjon elől az anatómia kövesse az élettan, de ha mégis az élettan szalad előre, azt ne tegye az anatómia nélkül!«
Leonardo összehasonlító és funkcionális anatómiai tanulmányaival oly magas szemléletre hágott, hogy azt méltán mondhatjuk a mai biológiai szemlélet alapvetésének is. Ami ma, kivált a szovjet biológia és orvostudomány hatására oly fontossá vált — az átfogó, egységes, vagyis szintetikus szemlélet, — volt Leonardo végcélja.
A természettudomány minden ágát ennek az egységes szemléletnek az érdekében művelte. Minden részletkutatással a természetet a maga egészében akarta megvilágítani. Tette ezt azzal a meggyőződéssel, hogy a természet és benne egy-egy szervezet szétbonthatatlan nagy egységet képez.

Az előítélettől mentes kutatásért

Leonardo azt tanította, hogy csakis az észlelésen alapuló és minden előítélettől mentes kutatási módszer nevezhető tudományosnak. Ki mondhatja, hogy ez a tétel nem helytálló ma is a maga teljességében? Azt hozzáfűzte, hogy az észleleteket helyesen kell értelmezni, mert utóbbi nélkül az észlelés csak élettelen tudás marad. Mindnyájan tudjuk, hogy a dolgok helyes megítélése nem mindig könnyű, mert Leonardo szavaival élve: »nincs semmi, ami csalárdabbul megcsalhat bennünket, mint a saját ítéletünk, ha az helytelen«.
»Azok — írja máshol Leoardo —, akik beleszeretnek a gyakorlati életbe tudomány nélkül, olyan hajósokhoz hasonlítanak, akik kormányrúd és iránytű nélkül akarnak, hajózni, és ezek sohasem biztosak, hogy hova jutnak. A gyakorlati életnek mindig helyes teóriákra kell támaszkodnia!«
Íme ilyen világos és előítéletektől mentes gondolkodás útján Leonardo évszázadokkal megelőzte kortársait. Lerakta a mai természetvizsgálat és szemlélet alapjait. Leonardo több volt mint reformátor: forradalmár úttörõje lett az anatómiának és a természettudományi gondolkodásnak!
Nem csoda hogy Leonardónak eme bátor és messzelátó szemléletet kortársai közül halála után senki sem merte képviselni. Ennek tulajdonitható, hogy noha művészeti alkotásaival már életében hatalmas hírnévre tett szert, természettudományi és anatómiai munkásságát még mintegy 200 évre sikerült elrejteni.

Mit ad Leonardo a mai tudománynak és művészetnek?

Az utána jövő évszázad nem ismerte Leonardo tudományos eredményeit. Mintegy negyedszázaddal halála után Vesaliusnak teljesen újra kellett fölépiteni a tudományos anatómiát. Leonardo anatómiai adatai és tudományos alapelvei azonban annál inkább megtermékenyitették a későbbi kutatásokat. Sőt még mai kutató munkáinkra is termékenyitőleg hatnak. Ez indokolja ama határtalan megbecsülést és kıemelést, amellyel Leonardónak most, születése után 500 évvel ismét hódolunk. A fiatal kutatók példát vehetnek Leonardo bátorságáról, elfogulatlan ítélőképességéről, munkamódszeréről. Helyes irányítást nyerhetnek tőle mai tudományos munkáikban is.
Végül — de nem utolsó sorban — még egy kérdést tisztáz Leonardo példája. Korunkban a képzőművészek — szobrászok, festők, grafikusok — nagy előszeretettel tanulmányozzák az emberi és állati anatómiát. Egyesek ellentmondóan azt állítják, hogy ennek az úgynevezett művészeti anatómiának alig van értelme. Mert hiszen a klasszikus antik kor, valamint a középkor művészei nem ismerték az anatómiát és mégis nagyokat, tökéletesen szép műveket alkottak.
A kérdésben nagyon is perdöntő Leonardo példája!
Senki nem egyesítette olyannyira egy személyben a művészi képességet és az anatómiai ismereteket, mint Leonardo.
Hogyan kerültek be Leonardo művészi alkotásaiba alapvető anatómiai ismeretei?

A képzőművészet és anatómia

Leonardo művészi alkotásaiban nem primitiven utánozta anatómiai preparátumait és rajzait, hanem utóbbiak legbensőbb értelmét használta fel alakjai testének arányaiban és különösen mozgásaiban.
Művészi alkotóképesség nélkül, kizárólag csak anatómiai tanulmányok útján ugyan még senki sem válik művésszé. De az is kétségtelen, hogy Leonardo példája szerint a művészi zseni csak nyer és megtermékenyül a helyesen használt anatómiai ismeretek által.
A modern biológia nagy mestere: Pavlov tanítása szerint mozgás nincs szerkezet nélkül, és működés nincs megfelelő organikus szervezet nélkül! Miként az orvos működésében nem hanyagolhatja el az emberi test normális és kóros változásainak gondos vizsgálatát, épúgy az igazi ábrázoló művész sem engedhet meg magának büntetlenül olyan ábrázolási formákat, amelyeknek nem az anatómia képezi az alapját.
eletestudomany2Leonardo minden zsenialitásának és művészi tökélyének titka és lényege, hogy a legszigorúbban ragaszkodott a test külsejének s belsejének anatómiai viszonyaihoz. Mint művész még az orvostudomány és általános embertan számára is úttörő anatómiai kutatásokat végzett. Az anatómiai ábrázolást technikája örökbecsű.

Kiss Ferenc
Kossuth-díjas orvosprofesszor
Élet és tudomány 1952. május (VII. évf. 19. szám)

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013/07/04 hüvelyk Emberek, Kórház és a szakma, Történelem

 

Címkék: , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , ,