… pedig a II. Világháborúval mindig hadilábon álltam. Talán a középiskolában rontottam el, amikor negyedikben már az orvosegyetemre készülés miatt hivatalból be kellett borulni a biológiába és fizikába. Akkor nem fűlött a fogam a történelemhez, pedig ippeg akkor vettük a híres, hírhedt csatákat. Az akkori számítógépes, háborús játékok sem hatottak meg. Sőt, azóta is kerülöm a témát, hiába pillantott rá Stirlic az órájára.
Volt azonban egy kivétel, az egyetlen és utolsó könyv, amit erről az időszakról olvastam: A diadalív árnyékában Remarquetól. Írtam róla ebben a bejegyzésben (“… A másik könyve pedig: A diadalív árnyékában. Ez az ami elgondolkodtatott. …”).
Benyák Zoltán most olvasott könyve (A háború gyermeke) felidézte bennem Remarqueot, de örültem, hogy Otto Rahn konyakos leheletén kívül nem vedelnek annyit benne (tényleg, Calvadost azóta sem ittam, de nem is baj). Hanussen teájától pedig nem lehet berúgni.
A szerző nem mozgat tömegeket – személy szerint örülök, hogy nincsenek csatajelenetek -, a kevés kulcsszereplő kézben és észben tartható. Nem fut szét, aztán össze az események szála, a történet jól és pontosan követhető, bár kicsit gyorsan történnek a dolgok. Amiből van benne: egy szemhunyásnyi rejtély, egy lélegzetvételnyi nácizmus, egy sóhajtásnyi filozófia, egy szívdobbanásnyi orvostudomány, egy döbbenetnyi háború, egy csipetnyi történelem és két estényi kaland. S bár egy szemernyit sem érdekel jobban a II. Világháború, a könyvet mégis igen jó szívvel ajánlom bárkinek. Nem fog csalódni benne: a két estényi kaland mellett, ami fontosabb, a könyv üzenete garantáltan eljut az olvasóhoz. Egy slukk az emberiség nagy kérdéseiről kikapcsolódásképpen. Közben pedig lejön, hogy a szerző komolyan elgondolkodott az emberiség jövőjéről a történelem fényében. Gondolkodjon el a kedves olvasó is, miután elolvasta A háború gyermekét! De Remarqueot se hagyjuk ki, mert az meg alapmű!
Kapható egyébként pl. itt. Az enyémet nem adom, abba már beleütöttem az ekszlibriszt.
A hétköznapok fogságában 