Mit ér a lillafüredi Palotaszálló…

“Mit ér a lillafüredi Palotaszálló Mátyás korabeli gobelinje, faragott bükkfa-trónusa annak a középosztálynak, amelyiknek kifaragták, amikor ez a középosztály sátrak alá szalad üdülni a Pokol-csárdához és örül, hogy a felvizezett pénz hullámaiból megmentette rongyos életét. Hol az a villanyáram, amelyik a tömegeket fölmelegítené, amikor azt hallják, hogy elengedhetetlen a kilenc minisztérium, a háromszáz bank, a rengeteg külföldi követség, a sok hitbizomány, az óriási állami és községi adminisztráció és deficites közüzem. Hogy lehet az, kérdi az összeroppanó adófizető, hogy közérdeknek lehet minősíteni elspekulált nagymalmok megmentését, s az anyagi felelősséget azok a milliók viseljék, akik soha nem spekuláltak liszttel és a búzával, s nem azok, akik ezt tényleg megcsinálták. Melyik az az ideál, amelyik megköveteli, hogy az államhatalom a végsőkig kompromittálja magát az aránytalanul megnövekedett jövedelmek megvédése körül. […] Egy új Duna-híd megépítésére tíz esztendő sem elég, mert gigászi ügykezelést kíván. A városházán kénytelenek Tudakozó és Tájékoztató Irodát felállítani, mert a felek és az akták eltévednek a közigazgatási roppant labirintusban. […] Az állam mindenhatóságát abban látták, hogy a kormány beleszólhasson mindenbe és főleg adót szedhessen még a kulcslyuk után is, mert a reprezentatív állami élet rengetegbe került. Az öncélúságot félreértették és úgy értelmezték, hogy minden anyagi és erkölcsi hatalmat a kormány kezébe kell összpontosítani. A nagytőke gyönyörrel nézte és támogatta ezt az erőfeszítést a központosítás felé, mert így sokkal könnyebb dolga volt, a törvények és a végrehajtó hatalom képviselőjével a magasból bánt el, érdekei szolgálatába állította és a jámbor közönséggel tetszése szerint bánhatott el. A központi hatalom erőfeszítése tehát a köz szempontjából céltalanná vált, betegesen keménybőrű és irgalmatlanul felpuffadt ügyes vállalkozók és kapacitások érdekeit mozdította előre, anélkül, hogy megközelítette volna álmai álmát, a mindenhatóságot.”
—ismét Papp Jenő könyvéből idéztem egy részt, ami a két világháború között íródott és az 1919-1934 közötti időszakot értékeli, elemzi. Vannak benne vonások, amelyek mintha a mai korról szólnának. Közhely már, hogy a történelem ismétli önmagát. De valóban vannak olyan dolgok, amelyek az emberiség történelmének bármely korszakában megtörténhetnek és ismétlődhetnek.