…nagyon nehéz. Erre semmilyen korban sem voltak képesek az emberek önszántukból. Mindig kellett valami különös kényszerítő erő. Papp Jenő írása ismét tanulságos, még ha nem is mindenben értek vele egyet. Furcsa olvasni benne olyan gondolatokat, amelyek a mai korral kapcsolatosan elhangzanak a sajtó különböző fórumain, különböző pártok képviselőinek a szájából.
“Ha e tizenöt év alatt belülről átalakítjuk az országot, ha számolunk az új határokkal és azokhoz igazítjuk a földet, a pénzt, az igényeket, a kultúrát és semmi mást nem teszünk, mint azt, hogy a nemzet erőit gyarapítjuk: akkor ma már volna önálló nemzeti akaratunk. Volna saját nemzeti létünk, volna erőtől duzzadó nemzeti légkörünk. Talán csak az angol posztóról kellett volna lemondanunk, vagy talán csak a banánbehozatalról. Ki kellett volna kapcsolódni az európai közösségből, a sziklákon és a forró Alföldön gyakorlatoztatni az ifjúságot, elvetni minden puhaságot és kényelmet, kávét nem inni, ha nincs, tengert nem látni, ha nem a miénk, és karácsonyfát nem állítani, ha nem a mi hegykoszorunkról való: akkor talán kijózanodtunk volna a francia forradalom jelszavaiból, ki a népszövetségi alapokmányból és kiverte volna a szívünkből az érzéseket az a finom erőszak, amellyel a nagyhatalmak betessékeltek bennünket a kastélyból a kétszoba-konyhás lakásba.
Abba a szűk proletárotthonba, amelyikben most lakunk, s amelyik rikító zsúfoltságával ma már idegenforgalmi múzeummá alakul át. Itt látható már csak nálunk a legacélosabb búzatenger, amelyik nem ad olcsó kenyeret a népnek, noha egyenlők vagyunk, szabadok és testvérek. Itt látható még teljes épségében és hatalmában a kartelrendszer, amelyik nem az állam kasszájába fizeti be busás hasznát, mert az erkölcstelen volna, hanem otthagyja a magánzsebekben. Itt látható a többezer holdas nagybirtok, amint egy fillért se jövedelmez annak, akié, hanem a banknak hajtja a hasznot, amelyik kölcsönt folyósított neki. Itt látható a nagytőke, a nehézipar és a többi gazdasági szindikátus, amint éppen kormányozzák a kormányt láthatatlan szálakon át. Van itt négy egyetem, amikor egy is elég volna, vannak nagyszerű, angolul hörgő, németül kiabáló és franciául suttogó magyar filmjeink, vannak virágzó sószállítási panamáink, amikor pedig egy marék sónk se terem. Itt szorongnak az ünnepélyes önkormányzatok, felfűzve a kormány járszalagjára. Az ellenzék olykor előkotorja a szőnyegek alól a titkos választójogot, mint mentőövet és mint egy fogatlan fenyegetést, amelyet Isten tudja mióta tartogatnak dugaszban. Több mint kétszáz bankot vonszolunk magunkkal. A kamatterhek olyan masszává dagadtak a kisemberek és az adósok gályarabjai mögött, hogy mindannyian az “Ej uchnyem!”-et éneklik. Kép, szobor, könyv és zálogtárgyak legnagyobb vásárlója az állam és a főváros, a színházakban a közönség fele se fizeti meg a belépődíj teljes árát, de a színlap tartja a régi árfrontot, ragaszkodik a magas árakhoz, mint egy fogasba, mert hátha megint jobb idők jönnek és akkor nehéz lenni felemelni az árakat. Félünk az őszinteségtől, félünk eldobni a szabadság, egyenlőség és testvériség kiürített maszkjait és félünk megelégedni kevesebbel, amiből esetleg újjászületnénk.
Az iga megszokása ez, a fönnmaradás téves hite, csökönyös fényimádat, amelyik még akkor is ragyogónak lát mindent maga körül, amikor már homályban botorkál.”
A hétköznapok fogságában 