Ismét Papp Jenő könyvéből idézek, ahogyan tettem ezt az előző bejegyzésben.
“A strandok szaporodása lépést tart a templomok építésével. A zászlóra az egészség, a napfény és a sport kerültek, ezeknek nem is lehet ellentmondani, ez mind csupa hasznos és modern kultusz s az idősebb korosztályok már tudják, hogy ez a nagy szabadság tulajdonképpen az ifjúság bosszúállása. Bosszút állnak a maguk módján és eszközeivel azért a könyörtelenségért, amellyel elzárják előlük a pályákat. Elégtételt vesznek maguknak a munkanélküliségért… […] Megszépítik saját ifjú éveiket azzal, hogy elrabolják a költők álmát a szerelemről s ahelyett, hogy olvasnának a szerelemről, egyszerűen élik azt. Az íze nagyon tetszik nekik. Etekintetben olyan átütő sikere van a mai fiatalságnak, hogy a szerelemben meg a vénebbek utánozzák őket. Még kritizálják ezért az ifjúságot, de utánacsinálják. Arcfestésben, bubifrizurában és táborozásban egyaránt. És a fiatalság ezen a morális ponton fogja leghamarább romba dönteni a mai társadalmi rendet. Hiába dörögnek a szószékek hangszórói, hiába szigorítják meg a nevelést: vidáman ránevetnek az idősebb baglyokra és haladnak a házasság, a család, az erkölcs és az önző öröm alapos reformja felé. […] Ma már nem állnak szemben szikrázó tekintettel ifjúság és a rideg vénség, az élvezetekben megtalálták egymás kezét s a korhadó világ sejti, hogy az a kéz, amelyik az övével egyszerre nyúl a táncosnő dereka után, hogy az a kéz egyszer őt még a mélységbe fogja taszítani.”
“Az államfőt kérték fel egy szózat megtartására, hogy buzdítsa az ifjúságot: menjen reális pályákra! Menjenek kereskedőnek, gazdásznak, tanuljon nyelveket. Előzetesen azonban sem a szabad pályákat nem tisztították meg az ifjúság előtt, sem a szülők nyugodt megélhetéséről nem gondoskodtak s a fizetéscsökkentések fejszecsapásai alatt a középosztály feje évről évre egyre lejjebb csuklott. Soraik közt lábra kapott az önbiztosításnak egy olyan erős folyamata, amelyik aztán az állás- és jövedelemhalmozáshoz vezetett. Nem azért politizáltak, hogy elvek és eszmék érvényesüljenek, hanem az egyén. A politika révén valamit szerezni, rangot, állást, szállítást, vagy a politikus nyakára tóduló rokonságnak megélhetést: ez diktálta a szűk területen az életösztön. A képviselő közszolga lett. Duzzadó aktatáskát cipel, állandóan sértegeti az összeférhetetlenségi törvényt… […] Ha a közügyekben való élénk részvétel mellett még választóinak, a nyilvánosságnak és a fuldoklóknak is rendelkezésére áll, akkor már alig maradt annyi energiája, hogy privát ügyeit is elintézze, nemhogy még rohamot roham után vezessen a megdermedt konzervatív és kapitalista rend ellen. De ha netalántán ilyen elnyűhetetlen közszolgája is akadt volna ennek a korszakocskának, akkor ez az idealista okvetlenül összezúzódott a parlament taposómalmában. Porrá őrölték a botrányok, a bizottságok, a lassúságok, a panamák, s azok a jégtorlaszok, amelyek közé a közéletbe tévedt érintetlenebb lélek került.”
No comment.
A hétköznapok fogságában 