Magánlevelek…

Az ember a feleségével folytatott beszélgetéseket vagy éppen levelezést nem szívesen adja ki a kezéből. Vajon gondolta-e annak idején Luther Márton, hogy egyszer mégis éppen egy magyar, vidéki orvos (ippeg én) olvassa majd a feleségének írt levelet? Ezen gondolkodtam el, miközben Szabados Ádám blogjában megtaláltam egy bejegyzést: Katám! Hagyj békében az aggódásoddal!. Ő is idéz egy könyvből: Virág Jenő Dr. Luther Márton önmagáról (MEK-en olvasható: http://mek.oszk.hu/02500/02567/). Luther levelezése ugyanis így bárki számára olvasható. Az a néhány részlet, amit Szabados Ádám közöl, magam is átveszem:

1546. január 25. „Az én kedves jó Luther Katám kezeihez Wittenbergben. Kegyelem és békesség az Úrban! Kedves Katám! Ma, nyolc órakor Halléba érkeztünk, de nem utaztunk tovább Eislebenbe. Ugyanis hatalmas újrakeresztelő akadt útunkba, hullámokkal és nagy jégdarabokkal, melyekkel terítve volt a föld. A Saale folyó azzal fenyegetett bennünket, hogy újra megkeresztel. Visszatérni pedig a Mulde folyó miatt nem tudtunk, úgyhogy a folyók között Halléban kellett nyugodtan várnunk. Mivel úti vezetőnk, az embereink és mi magunk is aggódtunk, nem akartunk a vízbe belemenni és így az Istent megkísérteni. Mert az ördög haragszik ránk s benne lakik a vízben. Jobb óvakodni, mint jajgatni. Arra sincs szükség, hogy a pápának és híveinek ilyen bolond örömet szerezzünk. Nem gondoltam volna, hogy a Saale folyó ennyire ki tud áradni s a kövezett utakon és mindenhol átgázol. Azt hiszem, ha itt lettél volna, Te is azt tanácsoltad volna, hogy ezt tegyük s így a Te tanácsodra is hallgattunk volna egyszer. Istennek ajánllak Téged. Ámen.” (176)

1546. február 10. „A szent, aggodalmaskodó asszonynak, zülsdorfi Doktor Luther Katalinnak, Wittenbergben. Az én kegyelmes feleségemnek… Legszentebb Doktorné Asszony! Igen hálásan köszönjük az Ön nagy aggódását, melytől Ön még aludni sem tud. Mert azóta, hogy Ön aggódik értünk, majdnem tűzhalált szenvedtünk szállásunkon a szobám ajtaja előtt. Tegnap pedig kétségtelenül az Ön aggódása következtében egy kő majdnem a fejünkre esett és kis híja, hogy össze nem morzsolt, mint valami egeret a csapda. Mert a belső szobánkban két napig szóródott a mész és agyag a fejünk felett, míg embereket hozattunk, akik két újjal nyúltak csak a kőhöz és tüstént leesett. Akkora volt, mint egy hosszú párna s olyan széles volt, mint két nagy tenyér. A kő arra gondolt, hogy meg fogja köszönni az Ön szent aggódását, ha a jóságos szent angyalok nem őrizték volna. Félek, ha Te nem hagysz fel aggódásoddal, elnyel minket a föld és az összes elemek üldözni fognak bennünket. Olvasod a Kátét és a hitvallást? Te csak imádkozzál és a gondviselést bízd Istenre… Mi hála Istennek frissek és egészségesek vagyunk, csak ezek az ügyek kedvetlenítettek el. Doktor Jónás szerette volna, ha fáj a lába. Így hát nekiment egy ládának. Ennyire irigyek az emberek: irigyelte, hogy egyedül nekem fáj a lábam. Isten veled.” (177-178)

1546. február 16. „Ha újra hazatérek Wittenbergbe, koporsóba fekszem.” (179) (Ez két nap múlva, február 18-án be is következett, csak nem Wittenbergben, hanem Eislebenben.)

—A fenti levélrészletekben megragadó a közvetlenség és a nagy reformátor humora. Kívánom mindenkinek, hogy a feleségével ilyen jó kapcsolatot ápoljon, de természetesen nem kívánom senkinek, hogy két nap múlva koporsóba tegyék.