M. K. Fisher lunda nyelvkönyvét nézegetve (írtam róla itt) botlottam bele abba a bevezetőbe, amelyben röviden összefoglal a szerző néhány olyan illemszabályt, ami véleményem szerint nemcsak a lunda nép körében érvényes, hanem szerte Afrikában. Egy kis ízelítő:
A Lunda nép egy 640 km hosszú területen él, ami dél-nyugat Zairétől (ma Kongói Demokratikus Köztársaság) húzódik Zambia észak-nyugati részéig, benyúlik észak-kelet Angolába is. Nyelvük a ndembu, megkülönböztetésül a luundától, ami tulajdonképpen az urundi. Lundaföld déli részén Lunda Iwe Shindinek hívják. Szokásaikat tiszteletben kell tartani!
Üdvözlésnél a fiatal megvárja, amíg az idősebb köszön neki. Mwani – közben kétszer üti össze a tenyerét megfelelő szögben tartva. Ha az egyik kéz foglalt, akkor a szabad kézzel a mellkasra ütnek. A földön ülve a karra-hasra szórt föld is az üdvözlés része.
Az ülésrendet szigorúan veszik. A férfiak és nők nem ülnek együtt. Ha mégis szükséges, akkor a sorrend: nő-férfi, férfi-nő, nő-férfi a sorrend. Vagyis a férjek mellé mások feleségei nem kerülnek. Távolságot tartanak.
A javakat megosztják, általában mindenük közös. Kivéve a főnököt, aki azt mondja: “Az én falum.” Egyébként azt mondják: a miénk. A vadász a zsákmányt az egész faluval megosztja.
Az étkezések során a nők és férfiak nem esznek együtt. A különleges vendég maga eszik a házban a vendéglátójával. A maradékot hazaviheti. Ha pl. szárnyast készítenek a tiszteletére, akkor teljesen meg kelle enni vagy elvinni a maradékot.
Étkezés előtt vizet öntenek a vendég kezére, ami a földre csorog. Vizet csak az étkezés végén isznak, akkor ha erre felszólítás történik.
A böfögés a vendég elégedettségét jelzi.
Mással egyszerre nem szabad a falatot a tálba mártani!
Az ajándék azonnal nem viszonozható. Ez tönkreteszi a barátságot. Meg kell várni a viszonzással a következő adandó alkalmat!
Soha nem hívják állatnak a másikat, még viccből sem. Csak a népmeséikben mondanak állatnevet emberre (pl. kismajom).
—Érdekes gondolatok ezek.
Az interneten utánajárva, megtaláltam azt, hogy ki volt az első magyar, aki a lunda néppel kapcsolatba került. Úgy hívták, hogy Magyar László (Afrika-kutató). Több, mint 150 évvel ezelőtt járt ott:
“Biében megtelepedve tervezte megismerni Lunda-országot, vagy amint nevezni szokták: a Muata Jamvó birodalmát. (A lunda egy bantu törzs Zaireben és a 16. században hatalmas birodalmuk volt a Kongó-medencében. A Muata Jamvó az uralkodó megnevezése volt.) A felfedező úthoz szükséges anyagiak előteremtésére több árut Benguelába szállíttatott és ott nyereséggel eladta. Karavánja 1850. február 20-án indult útnak 235 fegyveressel. Útjára felesége és rabnői egy része is elkísérte. Több tartományt bejárt, egy sereg afrikai törzsnél megfordult. Magyar László ezen az útján felfedezte a Kongó és a Zambézi folyók vízgyűjtő területét, s a Kasai folyót követve augusztus vége felé érte el útja talán legészakibb pontját, Yah Quilem városát. 1851. május végén indult vissza Biébe. Útját úgy irányította, hogy felkeresse Kabebét, a rettegett uralkodó, Muata Janvo székvárosát. Lunda-ország fővárosának életét, Muata Jamvó barbár pompájú udvarát először Magyar László írta le. Tudósításából derült ki az uralkodó kegyetlensége, aki egész települések lakosságát adta el rabszolga-kereskedőknek a nemesek kivételével, akiket viszont kivégeztetett. Alattvalóit sokszor orr-fül, szeméremtest levágásával büntette.”
—Nem lehetett könnyű az élet akkoriban.
A hétköznapok fogságában 