Bocsánat, helyesen így hangzik: “Victor ismét átvert!” Mielőtt még valaki napi politikai utalást venne ki a címből! A helyzet az, hogy újra elkezdtem tőle olvasni valamit, és megint behúzott a csőbe.
Minden embernek van olyan időszaka, amikor ráront a klasszikusokra. Nálam ez valamikor a középiskola vége felé volt. Természesen akkor, amikor már nem voltak kötelező olvasmányaink vagy legalábbis az orvosegyetemre készülés miatt nem kérték komolyan. Hát akkor jöttem rá, hogy a világhírű írók miért világhírűek, és nem is akkora kín olvasni például: A nyomorultakat vagy A párizsi Notre-Dame-ot. Igen, már akkor átrázott Victor Hugo, mert amennyire nem akartam kötelezőként elolvasni, annyira faltam, amikor már nem kérte senki. Jó könyvek, persze jó nehezek is. Neki kell ülni… vagy feküdni.
Most egy másik műve került a kezembe, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Biztos hiányoztam azon a magyar órán, amikor vettük. Ez pedig az 1793. Először is, hogy lehet egy számot adni címként?
Hogyne lehetne! Gondoljunk az 1492-re. Bár az filmcím, ha jól tudom és hozzátették, hogy A paradicsom meghódítása. Az öreg Depardieu nagyot alakít Kolombusz Kristófként, miként Obelixet is jól játsza (máshol). A zene Vangelis (Evangéliosz), miként a Szárnyas fejvadászban is… de elkalandoztunk, bár 2019. már nincs messze.
Visszatérve az 1793-ra. Megtalálható elektronikusan a MEK (Magyar Elektronikus Könyvtár) -ban: itt. Nekem egy régi papír változat van meg. Elkezdtem olvasni. Tele van adatokkal Franciaországról és nagyon nehezen indul:
“Az 1793-as esztendő májusának utolsó napjaiban az egyik párizsi zászlóalj, melyet Santerre vezényelt Bretagne-ba, átkutatta az astilléi félelmetes Saudraie erdőt. A katonák mindössze háromszázan voltak, a kemény háború ennyire apasztotta le a zászlóaljat. Ez abban az időben történt, amikor Argonne, Jemmapes és Valmy csatái után, az első párizsi zászlóalj hatszáz önkénteséből már csak huszonhét ember maradt, a másodikból harminchárom és a harmadikból ötvenhét. Legendás, harcos idők.
A Párizsból Vendée-ba küldött zászlóaljak összesen kilencszáztizenkét embert számláltak. Egy-egy zászlóaljnak három ágyúja volt; nagyon gyors iramban szerelték fel őket. A Bon-Conseil körzet április 25-én – Gohier volt az igazságügy- és Bouchotte a hadügyminiszter – azt javasolta, hogy önkéntes csapatokat küldjenek Vendée-ba; a javaslatot Lubin tanácstag terjesztette elő, és május 1-én Santerre tizenkétezer katonája harminc tábori ágyúval és egy zászlóaljnyi tüzérrel harcra készen állott. Ezek a hihetetlen gyorsasággal felállított zászlóaljak olyan jól meg voltak szervezve, hogy még ma is a sorkatonaság mintaképei: csak a katonák és az altisztek arányszáma változott meg.
A párizsi tanács április 28-án adta ki Santerre önkénteseinek a jelszót: “Nincs irgalom. Nincs kegyelem.” Tizenkétezren indultak el Párizsból; május végére nyolcezer halottjuk volt.
A katonák óvatosan nyomultak előre Saudraie erdejében. Nem siettek. Egyszerre kémleltek jobbra, balra, előre, hátra; Kléber megmondta: “A katonának még a hátán is szeme legyen.” Már régen úton voltak. Hány óra lehetett? A nap melyik szakában jártak? Nehéz lett volna megmondani. Az ilyen vad rengetegben mindig valamiféle szürkület borong.”
Néhány oldal után gondoltam egyet: előre ugrok. Csak pár momentumot hagytam ki és máris egy korvetten találtam magam, egy izgalmas fedélzeti jelenetben, abban, amikor elszabadul egy ágyú az álcázott hajón. Az ember ilyenkor gyorsan észhez tér és szükség szerint vissza is lapoz: mit hagytam ki!
Victor Hugo átrázott: bár jól megmutatta, hogy a történelmi háttérnek kimerítően utánanézett, aztán csak megmutatta azt is, hogy izgalmas regényt tud írni. Ajánlom a könyvet mindenkinek.
A hétköznapok fogságában 