RSS

1793 címkéhez tartozó bejegyzések

Victor és Ezékiel

Viktor Ügó széles látókörére utal a regénye, az 1793. Tényleg. Még Ezékiel prófétát is emlegeti, ami a Bibliában van. Róla írtam az egyik júliusi bejegyzésben: Ezékiel első néhány fejezete. Ott egy színes .pdf anyagot is elhelyeztem annak idején. Érdemes belenézni, mert van benne egy fantáziarajz arról a bizonyos szekérről, amire Victor Hugo hivatkozik.

Az alábbi leírás a francia Konventet mutatja be (2. rész, 3. könyv: A konvent), nagyon plasztikus, ugyanakkor részletes:

“A falak mentén egyenes, bő redőjű, a zöld alapszínnél sötétebb zöld koszorúkkal mintázott posztófüggönyök hullottak alá, amelyek a karzat párkányától egész a padlóig beborították a tanácsterem falait. A posztókárpit fölött a fal színe ridegen csupasz fehér volt. Ebbe a falba minden párkányzat vagy virágdísz nélkül két emeletsorban vágódtak be a karzatok. Alul a négyszögletű, felül a kerekded alakú nagy erkélyek, mert még Vitruvius építészeti elvei uralkodtak: a bolthajtásos íveket mindig a gerendás benyílók fölé kellett emelni. Tíz-tíz tribünje volt az ülésteremnek a terem két hosszabbik oldalán, és a két végén két-két hatalmas páholy: összesen huszonnégy. Ezekben tolongott a hallgatók tömege.
Az alsóbb tribünök látogatói elözönlöttek minden talpalatnyi helyet, és a karzat minden öblét megszállottak. A felsőbb karzatokon vasrúd korlát futott körül, úgy könyökmagasságban, avégből, hogy a nézőket a lépcsőkről föláramló tömegek ki ne szoríthassák a karzatról az ülésterembe.
Egyszer mégis megtörtént, hogy egy ember lezuhant a karzatról, és félig-meddig Massieu beauvais-i püspök nyakába esett. Nem ütötte agyon magát, s így szólt: „No lám, mégiscsak lehet valami hasznát venni egy püspöknek.”
A Konvent terme általában kétezer személy befogadására volt berendezve, de a felkelés napjaiban háromezer is beszorult.
A Konvent naponta két ülést tartott, egyet délelőtt, egyet az esti órákban.
Az elnök karosszékének kerek volt a háta, és aranyos szögekkel verték ki.
Asztala négy szárnyas szörnyfigurára támaszkodott, amelyek egyetlen lábon ültek. Mintha az Apokalipszisből szalajtották volna ide őket, hogy tanúi legyenek a forradalomnak. Mintha azért fogták volna ki őket Ezékiel szekeréből, hogy Sanson taligáját húzzák.
Az elnök asztalán nagy csengő állott, amely kisebbfajta harangnak is beillett volna, továbbá hatalmas réz tintatartó, és egy nagy, pergamenbe kötött könyv, amely az ülések jegyzőköny­veit tartalmazta.
Néha egy-egy levágott fejből erre az asztalra csurrant a vér, ahogy a pika végén odanyújtották.
A szónoki emelvényre kilenc lépcsőfok vezetett. Ez a lépcső olyan magas, meredek és kényelmetlen volt, hogy Gensonné egyszer megbotlott rajta, amikor az emelvényre igyekezett. – A lépcső olyan, mint amelyik a vérpadra visz! – mondta. – Jól teszed, ha megtanulod rajta a járást – kiáltotta oda Carrier. Azokon a helyeken, ahol a fal túlságosan üresnek és mezítelennek látszott, például a terem sarkaiban, az építész díszítésül vesszőnyalábokat applikált; a fejszék éle kifelé fordult.
A szónoki emelvénytől jobbra és balra két oszlopon egy-egy tizenkét láb magas kandeláber emelkedett, amelynek csúcsán négy pár lámpás pislákolt. Minden karzaton volt egy-egy ilyen kandeláber. A lámpatartók alapzataira szabályos karikák voltak faragva, ezeket a nép a guillotine nyakláncainak nevezte.”

Amikor Ezékiel szekeréről beszél az író, akkor ez csak annyit jelent, hogy Ezékiel írta le a szekeret. Nem pedig ő ült rajta. A valóságban ezen a trónon maga Isten ült:

Ezékiel 1,3-tól: “Valójában lőn az Úrnak beszéde Ezékiel paphoz, a Búzi fiához a Káldeusok földén, a Kébár folyó mellett, és lőn ott rajta az Úrnak keze. 4 És látám, és ímé forgószél jött északról, nagy felhő egymást érő villámlással, a mely körül fényesség vala, közepéből pedig mintha izzó ércz látszott volna ki, tudniillik a villámlás közepéből. 5 És belőle négy lelkes állat formája tetszék ki, és ez vala ábrázatjok: emberi formájok vala, 6 És mindeniknek négy orczája vala, és négy szárnya mindenikőjöknek; 7 És lábaik egyenes lábak, és lábaik talpa mint a borjú lábának talpa, és szikráznak vala, mint a simított ércz színe. 8 Továbbá emberi kezek valának szárnyaik alatt négy oldalukon. Mind a négyőjöknek orczái és szárnyai. 9 Szárnyaik egymás mellé lévén szerkesztve, nem fordultak meg jártukban, mindenik az ő orczája irányában megy vala. 10 És orczájok formája vala emberi orcza, továbbá oroszlán-orcza mind a négynek jobbfelől, és bika-orcza mind a négynek balfelől, és sas-orcza mind a négynek hátul; 11 És ezek az ő orczáik. És szárnyaik felül kiterjesztve valának, mindeniknél két szárny összeér vala, kettő pedig fedezé testöket. 12 És mindenik az ő orczája irányában megy vala, a hová a lélek vala menendő, oda mennek vala, meg nem fordulván jártukban. 13 És a lelkes állatok közt látszék, mint egy égő üszög, a mely lángolt, mint a fáklyák, ide s tova futkározva a lelkes állatok közt; és a tűznek fényessége vala, és a tűzből villámlás jöve ki. 14 És a lelkes állatok ide s tova mozognak vala, mint a villámlás czikázása. 15 És mikor ránéztem a lelkes állatokra, ímé egy-egy kerék vala a földön az állatok mellett mind az ő négy orczájok felől. 16 A kerekek mintha tarsiskőből készültek volna, és mind a négyüknek ugyanazon egy formája vala, és úgy látszának egybeszerkesztve, mintha egyik kerék a másik kerék közepében volna; 17 Jártukban négy oldaluk felé mentek vala; meg nem fordulnak vala jártukban; 18 És talpaik magasak valának és félelmesek, és e talpak rakva valának szemekkel köröskörül mind a négynél. 19 És mikor járnak vala a lelkes állatok, járnak vala a kerekek is mellettök, és mikor fölemelkednek vala az állatok a földről, fölemelkednek vala a kerekek is. 20 A hová a lélek vala menendő, mennek vala, a hová tudniillik a lélek vala menendő, és a kerekek fölemelkednek vala mellettök, mert a lelkes állatok lelke vala a kerekekben. 21 Ha azok mentek, ezek is mennek vala, és ha azok álltak, ezek is állnak vala, és ha fölemelkedtek a földről, fölemelkednek vala a kerekek is mellettök, mert a lelkes állatok lelke vala a kerekekben. 22 És vala mintegy mennyezet az állatok feje fölött, olyan mint a csodálatos kristály, kiterjesztve felül fejök felett. 23 És a mennyezet alatt szárnyaik egyenesek valának, egyik a másikkal összeérvén; mindegyiknek kettő vala, a melyek befedik vala innen, és mindegyiknek kettő vala, a melyek befedik vala amonnan az ő testöket. 24 És hallám szárnyaik zúgását, mint sok vizeknek zúgását, úgy mint a Mindenhatónak hangját, mikor járnak vala, zúgás hangját, mint valami tábornak zúgását; mikor állának, leeresztik vala szárnyaikat. 25 És lőn kiáltás a mennyezeten felül, a mely vala fejök felett, és ők megállván, leeresztik vala szárnyaikat. 26 És a mennyezeten felül, a mely fejök felett vala, látszék mint valami zafirkő, királyi széknek formája, és a királyi széknek formáján látszék mint egy ember formája azon felül; 27 És látám izzó érczként ragyogni, a melyet, mintha tűz vett volna körül derekának alakjától fogva és fölfelé; és derekának alakjától fogva és lefelé látám, mintha tűz volna. És fényesség vala körülötte, 28 Mint a milyen a szivárvány, mely a felhőben szokott lenni esős időben, olyan vala a fényesség köröskörül. Ilyen vala az Úr dicsőségének formája, és látám, és orczámra esém, és hallám egy szólónak szavát.”

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012/01/18 hüvelyk Olvasónapló

 

Címkék: , , ,

Viktor ismét átvert

Bocsánat, helyesen így hangzik: “Victor ismét átvert!” Mielőtt még valaki napi politikai utalást venne ki a címből! A helyzet az, hogy újra elkezdtem tőle olvasni valamit, és megint behúzott a csőbe.

Minden embernek van olyan időszaka, amikor ráront a klasszikusokra. Nálam ez valamikor a középiskola vége felé volt. Természesen akkor, amikor már nem voltak kötelező olvasmányaink vagy legalábbis az orvosegyetemre készülés miatt nem kérték komolyan. Hát akkor jöttem rá, hogy a világhírű írók miért világhírűek, és nem is akkora kín olvasni például: A nyomorultakat vagy A párizsi Notre-Dame-ot. Igen, már akkor átrázott Victor Hugo, mert amennyire nem akartam kötelezőként elolvasni, annyira faltam, amikor már nem kérte senki. Jó könyvek, persze jó nehezek is. Neki kell ülni… vagy feküdni.

Most egy másik műve került a kezembe, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Biztos hiányoztam azon a magyar órán, amikor vettük. Ez pedig az 1793. Először is, hogy lehet egy számot adni címként?

Hogyne lehetne! Gondoljunk az 1492-re. Bár az filmcím, ha jól tudom és hozzátették, hogy A paradicsom meghódítása. Az öreg Depardieu nagyot alakít Kolombusz Kristófként, miként Obelixet is jól játsza (máshol). A zene Vangelis (Evangéliosz), miként a Szárnyas fejvadászban is… de elkalandoztunk, bár 2019. már nincs messze.

Visszatérve az 1793-ra. Megtalálható elektronikusan a MEK (Magyar Elektronikus Könyvtár) -ban: itt. Nekem egy régi papír változat van meg. Elkezdtem olvasni. Tele van adatokkal Franciaországról és nagyon nehezen indul:

“Az 1793-as esztendő májusának utolsó napjaiban az egyik párizsi zászlóalj, melyet Santerre vezényelt Bretagne-ba, átkutatta az astilléi félelmetes Saudraie erdőt. A katonák mindössze háromszázan voltak, a kemény háború ennyire apasztotta le a zászlóaljat. Ez abban az időben történt, amikor Argonne, Jemmapes és Valmy csatái után, az első párizsi zászlóalj hatszáz önkénteséből már csak huszonhét ember maradt, a másodikból harminchárom és a harmadikból ötvenhét. Legendás, harcos idők.
A Párizsból Vendée-ba küldött zászlóaljak összesen kilencszáztizenkét embert számláltak. Egy-egy zászlóaljnak három ágyúja volt; nagyon gyors iramban szerelték fel őket. A Bon-Conseil körzet április 25-én – Gohier volt az igazságügy- és Bouchotte a hadügyminiszter – azt javasolta, hogy önkéntes csapatokat küldjenek Vendée-ba; a javaslatot Lubin tanácstag terjesztette elő, és május 1-én Santerre tizenkétezer katonája harminc tábori ágyúval és egy zászlóaljnyi tüzérrel harcra készen állott. Ezek a hihetetlen gyorsasággal felállított zászlóaljak olyan jól meg voltak szervezve, hogy még ma is a sorkatonaság mintaképei: csak a katonák és az altisztek arányszáma változott meg.
A párizsi tanács április 28-án adta ki Santerre önkénteseinek a jelszót: “Nincs irgalom. Nincs kegyelem.” Tizenkétezren indultak el Párizsból; május végére nyolcezer halottjuk volt.
A katonák óvatosan nyomultak előre Saudraie erdejében. Nem siettek. Egyszerre kémleltek jobbra, balra, előre, hátra; Kléber megmondta: “A katonának még a hátán is szeme legyen.” Már régen úton voltak. Hány óra lehetett? A nap melyik szakában jártak? Nehéz lett volna megmondani. Az ilyen vad rengetegben mindig valamiféle szürkület borong.”

Néhány oldal után gondoltam egyet: előre ugrok. Csak pár momentumot hagytam ki és máris egy korvetten találtam magam, egy izgalmas fedélzeti jelenetben, abban, amikor elszabadul egy ágyú az álcázott hajón. Az ember ilyenkor gyorsan észhez tér és szükség szerint vissza is lapoz: mit hagytam ki!

Victor Hugo átrázott: bár jól megmutatta, hogy a történelmi háttérnek kimerítően utánanézett, aztán csak megmutatta azt is, hogy izgalmas regényt tud írni. Ajánlom a könyvet mindenkinek.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012/01/15 hüvelyk Olvasónapló, Történelem

 

Címkék: , , , , , ,