Bor, kenyér oly áldott jelkép… Gyakran énekeljük ezt az éneket a vasárnap délelőtti istentiszteleten. Azért, mert minden héten van a közösségünkben úrvacsora.
Az év első istentiszteletén én voltam a felelős a kenyértörését, az úrvacsoráért. Ilyenkor, mielőtt vennénk a kenyérből és innánk a borból, minden alkalommal olvasunk a Bibliából és hozzáfűzünk néhány gondolatot is.
Arról beszéltem, hogy milyen jó dolog, hogy Jézus Krisztus ilyen egyszerű dolgot hagyott ránk: egy kis kenyér és bor elfogyasztásával emlékezzünk meg az ő haláláról.
Ahhoz, hogy részt vegyünk ebben a vacsorában, nem szükséges hetekkel előtte már konditeremben gyúrnunk rá, nem szükséges nagy összegeket fizetni a részvételért, nem szükséges hetekig meditálni és koncentrálni. Egyszerűen csak emlékeznünk kell arra, amit ő tett a Golgota hegyén, a kereszten: meghalt értünk.
Az alkalom áldott, nemes egyszerűségét a legkisebb fiam, Lukács illusztrálta. Két és fél éves, már ott sertepertél a sorok között az istentiszteleten is. Ő nem vehet részt az úrvacsorában. Majd ha felnő és hitre jut. Most viszont, amikor a borból vettünk és a maradék kenyeret az alacsony asztalkára letettük, hirtelen odaszaladt és anélkül, hogy elcsíphettük volna, felkapott egy darabot és a szájába tömve elszaladt. Nem volt mit tenni.
Jól mutatta ez számomra, hogy igen, ilyen egyszerű az úrvacsora. De csak azért, mert Jézus már mindent megtett, elvégzett értünk. Így emlékezhetünk szabadon.
A hétköznapok fogságában 