Az O. R. Tambo (nemzetközi repülőtér, Johannesburg) tranzitjában olyan székek is vannak, aminek magas a támlája, kicsit meg van dőltve és lábtartó is segít az alvásban. Kényelmes. Főleg akkor, ha az ember tudja, hogy órák hosszat kell várni a következő járat indulására. Így tengettem én is a cammogó perceket, órákat, amikor egy alacsony és sovány alak ült le mellém. Nem is ült, azonnal feküdt, mert alig tudott mozogni. Lassan mozdult, szeme beesett, csont és bőr. Lógott rajta a ruha. Megszólított: “Hány óra?” Aztán egy kis idő múlva hozzátette: “Mumbai”. Vagyis: Bombay.
– Micsoda? – kérdeztem.
Mint kiderült:
Indiában él, Kerala államban lakik. Tengerészként dolgozik, éppen sót szállítottak Namíbiából a Dél-afrikai Köztársaság déli részére hajóval. Ekkor ütött be a baj: maláriás lett. Kórházba került, ahol megkapta a gyógyszeres kezelést (pár nap). Öt nap múlva kitették a szűrét. Most Johannesburgon keresztül – átszállással – repül Bobayba, onnan pedig vonattal Délnek, Keralába. Az még egy “szép túra” lesz, de legalább Bombayban vannak rokonai. Ja, és holnap a repülőn kap enni.
– Holnap délben indul a gép. – folytatta a sovány indiai, mutatta a beszálló kártyáját – Mi van, ha addig éhes leszek? – kérdezte.
Rá kellett nézni… el hittem neki az egész történetet. Namíbia, tengerész, malária, India, vaságyastól harminc kiló – ezt a kalandot nem kívánom senkinek.
A hétköznapok fogságában 