Az ebédnél hosszúra nyúlt a sor. Toporogtunk, beszélgettünk. Előttem egy néger hölgy állt a lányával. Mint kiderült: Trinidad és Tobago az ország neve, ahonnan jöttek. Megmondom az őszintét, nem ugrott be elsőre, hogy hol van. De elmagyarázták: sziget, Venezuelától északra. Nincs külön anyanyelvük, sokan spanyolul, franciául beszélnek, vannak indiaiak, de a közös nyelv az angol. Úgyhogy inkább áttértünk a magyarra, és sebtiben megtanult három szót: “köszönöm, Isten, igen”. A kiejtése meglepően jó. Úgysem tanítottam eddig trinidadit magyarul, most megadatott a lehetőség: 15 percre.
Az asztalok zsúfolásig megteltek, hely már alig akadt. Ilyenkor oda ülünk, ahol felszabadul egy-egy szék. Egy olasz, egy surinamei (nincs messze Trinidad és Tobagotól), meg egy egyiptomi srác asztalához kerültem negyediknek. Az olasz gyorsan bekapta az ennivalót, a néger is igyekezett, de az egyiptomi fiatalemberrel hosszabban beszélgettünk. Misszionáriusként rendszeresen megfordul Dél-Szudánban. Ez az ország néhány hét múlva kiáltja ki a függetlenségét. Ő is izgalommal várja. Arrafelé nagy a nyomor és nincs orvosi ellátás, gyakorlatilag semmi. Nagy az éhség testi és lelki értelemben is. De van aki elmenjen oda és segítsen ezeknek az embereknek.
A hétköznapok fogságában 
Kedves Zoli!
Ezt a leveledet is nagy örömmel olvastam, köszönöm!
Tünde