Forrás fakad a pusztában – COVID-19 idején is?

Öt évvel ezelőtt – távol Európától – Zambiában, korábbi misszionáriusok által hátrahagyott könyvek közt leltünk rá a Streams in the Desert c. mindennapi áhítatos könyvre.
Ezek a könyvek általában az év minden napjára tartogatnak egy egy bibliai verset, illetve hozzájuk kapcsolódó néhány gondolatot (általában egy oldal terjedelemben). Nagyon értékesek ezek a művek, hiszen naponta segítenek töltekezni Isten Szavából, a Szentírásból.
Nos, nekünk is sokat jelentett ez a könyv ott, elzárva a világtól. S akkor még nem is tudtuk, hogy éppen abban az évben (2014-2015) – miközben mi sok ezer kilométerrel odébb voltunk – magyarul is kiadásra került. Azt sem tudtuk, hogy ez a könyv valamikor az 1800-as években jelent meg először. S egy olyan hölgy szerkesztette, aki az angolul beszélő keresztyén körökben nagy áldást jelentett ezekkel az egy évre összeállított gondolatokkal.

Most, amikor újra távol vagyunk egymástól, a többi magyar embertől – hiszen a „social distancing” távol tart egymástól a koronavírus járvány miatt –, most újra kezembe került a könyv, de most már a magyar fordítása. S éppen a mai napon a gondolatok erről az elzártságról szólnak:

„Amit a sötétben mondok nektek, a világosságban mondjátok el, és amit fülbe súgva hallotok, a háztetőkről hirdessétek!” (Máté evangéliuma 10. rész 27. vers)

Lehet, hogy egy otthon sötétsége ez, ahol a gyász engedi le az ablakredőnyt, vagy egy magányos, elhagyatott élet sötétsége, ahol bizonyos betegség vágott el minket a világosságtól és az élet tevékenységétől; vagy valamilyen összeszorító szomorúság és kiábrándulás.
Ő (mármint Isten) ott mondja el nekünk titkait – amelyek nagyszerű és csodálatos, örökkévaló és végelen titkok. Szemünkkel, ami megvakult a földiek sziporkázásától, láttatja a mennyei csillagképeket. Aztán fülünk hirtelen észreveszi még hangjának suttogását is, ami gyakran elhal a Föld hangos kiáltásának zűrzavarában.
Ám ezek a kinyilatkoztatások megfelelő felelősséggel járnak: „Amiket mondok nektek… a háztetőkről hirdessétek!” Nem szabad haboznunk a sötétben vagy a szobába bezárkózottan. Hamarosan felszólítást kapunk, hogy foglaljuk el helyünket az élet zűrzavaraiban és viharaiban. Amikor eljön ez a pillanat, beszélnünk kell, és hirdetnünk kell azt, amit megtanultunk.

(MZ) Még nincs itt az idő, hogy visszatérjünk az élet zűrzavaraiba (mi egészségügyi dolgozók folyamatosan benne vagyunk egyébként), hiszen a kijárási korlátozás érvényben van. Tartsuk be, tartsuk meg, maradjunk otthon! Nem azért, mert #mindmeghalunk, hanem azért, mert szeretteink halhatnak meg (gondolunk az idősebbekre, betegekre), és mert országokat és azok egészségügyi rendszereit harcolja le egy ilyen járvány.
De az online eszközöket használva (ez még Lettie B. Cowman idejében még nem állt rendelkezésre a XIX. században), itt a lehetőség hogy beszéljünk, hirdessünk… (MZ)

Ez új értelmet ad a szenvedésnek, aminek gyakran a legszomorúbb részét a haszontalanság érzete okozza. Hajlamosak vagyunk arra, hogy ezt gondoljuk: „Milyen értéktelen vagyok! Mit teszek én olyat, ami hatással van másokra? Mire való lelkem ‘drága kenete’ (János evangéliuma 12. rész 3. vers), amit elpocsékolok?” Ezek a szenvedő ember elkeseredett kiáltásai, de Istennek célja van mindnyájunkkal. A vele való közösség magasabb szintjére emeli gyermekeit, hogy hallják hangját „színről színre…, ahogy az ember a bártjával szokott beszélni.” (Mózes második könyve -Kivonulás- 33. rész 11. vers) aztán elmondja az üzenetet azoknak, akik a hegy lábánál vannak. Vajon elveszett az a negyven nap, amit Mózes a hegyen töltött? Mit mondjunk akkor arról az időről, amit Illés töltött a Hóreb-hegyen és azokról az évekről, amiket Pál töltött Arábiában?
Nincs lerövidített ösvény a hitéletben, mert felkészülés szükséges a szent és győzelmes élethez. Lennie kell időszakoknak, amikor magányosan elmélkedünk, és közösségben vagyunk Istennel! Lelkünknek időt kell szakítania a vele való közösségre a hegyen, és megtapasztalni a csöndes nyugalom völgyét a nagy szikla árnyékában. Északákat kell töltenünk a csillagok alatt, amikor a sötétség mindent betakar a földön, elcsöndesül az emberi élet zaja, és kitágul látásunk a végelen és az örökkévaló kijelentése által. Mindezek abszolút módon lényeges táplálékok, mint az élelem a testünknek.