Az egri remete és a veszettség

Nemrégiben olvashattuk a hírt az indexen (itt), hogy egy norvég ápolónő a Fülöp-szigeteken rabiessel, vagyis veszettséggel fertőződött, ami halálosnak bizonyult… mint ahogy a veszettség általában halálos is!

Lassan száz éve, hogy megíródott az a kis könyv, amiben remek novellák (útleírások) találhatók, jól ismert szerző tollából. Az egri remete nem más, mint Gárdonyi Géza. Legtöbben az Egri csillagok miatt ismerik, de ne feledkezzünk meg számtalan egyéb, remek művéről. Az elfedettek között is meglehetősen hátul biceg a sorban az “Amiket az útleíró elhallgat” című kötet.

Ebben a műben olvashatjuk a Kire bízta (17. fejezet) című írást. Nem más ez, mint egy fiktív szereplő által talált fiktív levél (remek trükk ugyebár). A megtaláló személye talán éppen saját maga.

Ebben a fejezetben Gárdonyi megcsillantja kiváló, természettudományos ismereteit és tudományos eszköztárát. Mellette bemutatja az orvosi esetek regényes, színezett formájában való megjelenítésének lehetőségét.

A teljes könyv elolvasható a Magyar Elektronikus Könyvtárban: http://mek.oszk.hu/04500/04546/ A tartalom jegyzékben pedig – ahogy fentebb írtam -, a Kire bízta fejezetet kell keresni.

Mivel elég hosszú rész, így mindössze a bevezetését másolom ide. Ígérem, hogy roppant izgalmas rész…

Az ülőhelyemre rádobtam a felsőkabátomat. És a kocsi folyosójára léptem, hogy lássam a kis araukáriai fás állomást. Mikor visszafordulok, épp akkor zöttyen a helyemre, a kabátomra egy álmos spanyol, – amerikai spanyol.
– Pardon, – mondja felugorva, – nem láttam. Mi ropogott benne?
– A szemüvegem.
– Valami vastagabb…
– Egy kis skatulya szivar. Az nem volna baj, de a szemüvegem.
– Nincs másik?
– Nincs.
– Lesz.
Megnézte a szivaros skatulyát.
– El Tributo, flor fina, ez bizony pozdorjává törött.
Megnézte a szemüvegem cserepeit is. Az egyik cserepet kivitte. Valamit beszélt a konduktorral az ajtó előtt.
Egy óra multán a városba érkezett a vonat, Rosarioba. A kocsinkba egy ezüstpaszomántos sapkájú inasgyereket igazított be a konduktor. A gyerek papirosba burkolt valamit hozott a spanyolnak, és elegáns mozdulattal vette le a sapkáját, amelyen valami nagy szivarszállító cégnek a betűi ragyogtak.
– Mennyi! – kérdezte a spanyol.
– Két pezo, – felelte az inas, – és húsz centavosz.
A húsz centavoszra kissé elpirult.
A spanyol megfizette, s nekem nyujtotta a papirosba burkolt valamit.
– Tessék a szivar és a szemüveg.
Kibontottam a papirost.
A szivar csakaz: El Tributo, flor fina. A szemüveg is csakolyan, amilyen az eltörött. Meg is próbálom a burkolópapiros betűin:
…a halál tehát itt ül a nyeldeklőmben…
Kézírás, dán nyelven. Tavaly foglalkoztam a dán nyelv megtanulásával. Nem nehéz nyelv annak, aki a németet érti…
a halál tehát itt ül a nyeldeklőmben…
Valami regény kéziratából való, – gondoltam. Nem foglalkoztam vele tovább. A fő az, hogy a szemüveg jó.
Úgy egy óra multán azonban megint fölvettem a papirost és magamuntából nézegettem. Vékony sárgás papiros. Elfakult máknyi apró írás. Bizonyára rövidlátó ember írta. A papiroson fönt kék nyomtatással:
Victoria Ocean steamer.
Tehát mégse regény, hanem levél. Valami levélnek a belső része. Se eleje, se vége. Rest ember írhatta, vagy zavargatott, mert a betűk dőlésén, sorok változásán látszik, hogy nem egy-ültében írta: ötször-hatszor is másul a toll vagy a tenta. A trafikos bizonyára a burkolópapírosok között vette.
Estefelé járt már az idő, – nem rontottam tovább a szememet. De nem is érdekelt. Föltettem a papirost a poggyászhálóra a szivar fölé.
Buenos-Airesből indultam akkor északnak. Ott is kellett hálnom a vonaton.
Másnap délelőtt, hogy a szivargyujtásra gondolok, megint megpillantom a levelet. Magamúntából silabizálom:
Victoria Ocean steamer
…is nem telegrafáltam, hogy meglepődjetek. Aztán látod, ha mégis valami bajom történnék, mellettem vagytok. És még egy: inkább gyógyíttatom magamat a mesterrel, hogysem a tanítványokkal. A párizsi Pasteur-intézet máris világhírű.