Igen, 2013-ról is elmondhatnánk, hiszen minden évben vannak nehézségek, gyötrelmek, de örömök és áldások is. Most mégsem erről az esztendőről szeretnék írni, hanem a “jó öreg” Robin Cook gyötrelmes évéről. Persze, valamikor a 70-es években történt és azt gondolhatnánk: elrepült fölötte az idő. Azonban van benne néhány tanulságos gondolat, amelyek felidézése talán hasznos a ma embere számára is.
(Robin Cook a híressé vált orvosi krimik előtt, debütáló könyvében első éves orvosként szerzett tapasztalatait egyes szám első személyben – napló szerűen – írta meg A gyötrelem éve c. műben. Ha jól tudom egy tengeralattjárón, katonai szolgálatban volt rá ideje.)
1. A doktor Roso nevű betege nagyon sokat szenvedett, aztán egyszer a rezidens elgondolkodott:
“Beledermedtem. S bár megértettem, mit érez, magamnak sem mertem bevallani, hogy idáig jutott, hiszen láttam már nem egyszer, mi történik azokkal a betegekkel, akik feladják a harcot. Szétesnek, víz alá merülnek. Valami az emberi lélekben képes összetartani a testet még a teljes összeomlás előtt is, de ha a lélek utat enged, s hagyja, hogy a test véghez vigye, amit akar, akkor nincs többé segítség.”
—ezt mi orvosok valóban nagyon sokszor látjuk. Amikor egy beteg feladja, akkor bizony az elkövetkező beavatkozások az esetek egy részében már csak a szenvedést hosszabbítják és rövid időn belül megérkezik a halál. Fontos ezt felismerni, de nem csak az orvosnak, egészségügyi dolgozónak (időnként a nővérkék, akik több időt töltenek a kórtermekben hamarabb meglátják), hanem a beteg hozzátartozójának is.
2. Bizony az egészségügy igen zárt rendszer. Különleges hivatástudattal működő emberek számtalan munkaórát, stresszes helyzetekben töltenek együtt. A “rendszer” lesz az ember élete:
“S mi kavarogtunk az olvasztótégelyben, egyre inkább magunkba, meg az egyetem és a kórház mesterséges világába zárkóztunk. Az átváltozás észrevehetetlen, szinte öntudatlan volt, ámde maradandó…”
—aki az egészségügybe bekerül, bizony vigyáznia kell a kiégésre és a bezárkózásra! Tanulságos mondatok, nem is idéztem többet, érdemes előtte, utána egy-egy oldalt elolvasni. (1. kiadás 106-108. oldal)
3. Az “átkozott” telefoncsöngés ügyeletben:
“A gyakornoki idejét a 20. század második felében töltő orvosjelölt számára minden idők legnagyobb gazembere Alexander Graham Bell. A lesújtó ítéletre persze nemcsak az az alak szolgált rá, aki feltalálta a telefont, hanem az a szadista is, aki megtervezte hozzá a csöngőt. No meg mindazok a tökfilkók, akik segítettek Bell mesternek ezt a fülsiketítő lármát átörökíteni az utókorra. Ők is mind benne vannak a disznóságban. Vajon hogy működött egy kórház a telefon feltalálása előtt, kérdezgetem magamtól mostanában, miközben úgy érzem, mintha csak ennek a kis fekete műanyag tárgynak a meghosszabbítása lennék. Pontosan olyan riasztó minden ízében, mint a mentőautó, csak sokkal váratlanabb; s ugyan állandóan ott munkál a tudatalattimban, mégis mindig felkészületlenül talál. Sehol a világon nincs még egy hang, amelyik ennyire fel tudná kavarni a nyugalmamat.”
—szerintem minden kezdő orvos ügyeletében csöng a telefon. Magam is így voltam, és elmondhatom, a modern, elektronikus telefonok csöngése semmivel sem kellemesebb. Ennek oka, hogy a stresszes helyzet összekapcsolódik a hanggal. Hozzá kell tennünk, hogy a mobil telefonok nagy áldást jelentenek, hiszen könnyebb a kollégákkal a kapcsolatot felvenni, tartani, de néha kellemetlen, hogy az embert még az ebédlőben vagy a mellékhelyiségben is elérik.
A könyvben számtalan más tanulság is van, amelyeket itt nem részletezek. Ezúton ajánlom a könyvet minden kedves olvasónak. Sőt, orvosoknak, orvostanhallgatóknak kötelezővé is tenném.
A hétköznapok fogságában 