Újabb egyházügyi törvényt fogadtak el nemrégiben (2013. júliusa). A tavaly előtti események elég kaotikusak voltak, hiszen a bejegyzett, elfogadott egyházak listáját jól átírták, sok kisebb gyülekezet, felekezet egyesületi formában kényszerült tovább működni. Most ezen az állapoton próbáltak segíteni, amikor újabb módosításokat fogadtak el.
Ennek apropójából előkerestem néhány régi folyóiratot (van nékem rogyásig, élvezet olvasni, élő történelem). Ezek között találtam meg a Szabad Egyházak Tanácsának (akkor Szövetsége) 1947-ben megjelent kiadványát. Ebben az a Kiss Ferenc orvosprofesszor, akiről már írtam a Leonardoról szóló bejegyzésben, nagyon komolyan ír a vallásszabadság kérdéséről. Íme a cikk:
Együtt, egy úton, egy cél felé!
Írta: Dr. Kiss Ferenc orvosprofesszor,
a Szabadegyházak Szövetségének elnöke
A történelem szomorú tanúsága, hogy a Svájctól keletre fekvő kis országokban a második világháborúig megmaradt a vallási türelmetlenség. Hiába tudtak az itteni kormányok nyugati vallásszabadságról, itthon csak bizonyos államilag jóváhagyott egyházakban és egyesületekben lehetett nyilvánosan tisztelni Istent; az így felállított kereteken kívül levőkre pedig a vallásszabadsági jogok nem vonatkoztak. Bármilyen romlott lelkiállapotban volt is az a jóváhagyott egyház, vagy egyesület, vallását gyakorolhatta; viszont bármilyen hűséges volt Istenéhez az olyan gyülekezet, vagy mozgalom, mely nem került be az államilag márkázottak csoportjába, sorsa, zaklatás, sőt üldözés volt. Ennek az állapotnak fenntartásában nagy szerepet játszottak, érdekeik hibás felfogása alapján, a helyi egyházak. A hatósági emberek, Pilátushoz hasonlóan, az esetek többségében szabadon akarták ugyan hagyni Krisztus követőit és gyakran kijelentették, hogy azokban az emberekben »semmi bűnt nem találnak«, de a főpapok és az írástudók szava erőt vett rajtuk is. A hatóság emberei általában érezték, hogy ezáltal nagy felelősség nehezedik rájuk; sokan még egyéni és családi életüket is féltették az ilyen álláspontjuk következményeitől, ezért legalább szóban gyakran mosták kezeiket ettől a bűntől. Az Istent kereső és Öt megtalált egyének kiolthatatlan, Istentől eredő, úgynevezett természetes joga: Isten imádásának szabad gyakorlása és a hason értelmű lelkekkel való találkozása, Istennek lélekben és igazságban való tisztelése céljából Nagy lelki sötétség és eldurvulás kell hozzá, hogy vallásának szabad gyakorlása és a hason értelmű lelkekkel való találkozása, Istennek lélekben és igazságban való tisztelése céljából. Nagy lelki sötétség és eldurvulás kell hozzá, hogy ember az embertársának nyilvánvaló jogát erőszakkal korlátozza, vagy elfojtsa. A tatárokról sok kegyetlen cselekedetet jegyzett fel a történelem, de azt is tudjuk róluk, hogy fővárosukban (Karakorumban) különböző címek alatt külön utca volt valamennyi kifejlesztette, hogy ne csak a ott létező felekezet temploma, vagy kápolnája számára. Bár többségükben pogányok, mohamedánok voltak, katolikus kápolna is volt az említett karakorumi utcában.
Sokan hamis módon úgy magyarázták nálunk a vallás szabad gyakorlásának fennállását, hogy magában mindenki úgy imádkozhat és úgy tisztelheti Istent, amint akarja, de megvonták az egyéntől azt a jogot, hogy más hasonló lelkekkel összejöhessenek, egymás hite által épüljenek és hitükről nyilvánosan is bizonyságot tehessenek. Még akkor sem kapták ezt meg, ha a jó erkölccsel és a közrenddel soha összeütközésbe nem kerültek. Annak az okait keresve, hogy miért adja oda magát valamely államhatalom,, polgárai ilyen szent jogának a csorbítására, rendszerint két fő okot találunk a háttétben. Az egyik démoni, sátáni ok, melynél fogva annál nagyobb ellensége valaki Isten országának és mennél nagyobb érdekeltsége van a bűnben. Már az Úr Jézus megmondotta Nikodémussal való beszélgetése közben, hogy »minden, aki hamisan cselekszik, gyűlöli a világosságot«. (János 3,20.) A másik rejtegetett ok: anyagi. A hamis, önző ember az idők folyamán különböző címek alatt kifejlesztette, hogy ne csak a földeknek, hanem a lelkeknek is legyenek nagybirtokosai. Magyarország történelmében különösen sok szomorú esemény jelzi a földek és lelkek nagybirtokosainak szerencsétlen szerepét. Ezeréves történelmünk három ilyen nagy szerencsétlenségében (Mohi-puszta, Mohács és a mostani) a földek e nagybirtokosai mindenkor visszaéltek hatalmukkal és vagyonukkal.
A kormányzat emberei állandóan hangoztatták nálunk is, hogy népünknek erkölcsösebbnek kellene lennie, de hogyan emelkedett volna az erkölcsi színvonal, ha az igazi erkölcsi (lelki) emberek kifejlődését még hivatalos helyről is akadályozták! A nyugati államok és Észak-Amerika történelme bizonyítja, hogy városok vagy országrészek, esetleg egész országok erkölcsi színvonalának emelkedése mindig az ún. lelki ébredésekkel indul meg, mely alatt azt értjük, amikor a rendesnél nagyobb mértékben támadnak igazán élõ hitű, Jézus Krisztusban megújult lelki emberek, akik a régi, vagy újonnan támadt összejöveteleken bizonyságot tettek Krisztusban való új életükről.
»Ti vagytok a földnek savai«, mondotta Jézus tanítványainak (Máté 5,13), ami nemcsak azt jelenti a legújabb élettani tapasztalások szerint, hogy a só megőriz valamit a rothadástól, hanem inkább azt jelenti, hogy az élő szervezet vérében és nedveiben lévő, bár kis mennyiségű só elengedhetetlenül szükséges az életfolyamatok jó menetéhez. Anyagcserénk és erőgazdálkodásunk egyáltalán nem tudna lebonyolódni a szervezetben lévő sók megfogyatkozása esetén. A vitaminokról ma mindenki tudja, hogy azok híján halálos betegségekbe esik az élő szervezet, hiába van meg kilogramm szerint a súlya, vagy a külső színe. A lelki emberek és azok közösségei képezik a társadalmi és a nemzeti élet vitaminját. Történelmi tény, hogy amely társadalmi rétegben, vagy nemzetben nincs meg a lelki emberek bizonyos legkisebb száma, az létjogosultságát, vagy éppen életét veszti. Kevéssel az első világháború után két népet gyakorlatilag kiirtottak. Egyik volt az örmény nép, melyet egy bosszuló török hadsereg irtott ki, a másik a bibliai asszír nép volt, melyet a környező mohamedán törzsek kaszaboltak le. Alkalmam volt mindkét nép megmaradt vezetőivel beszélnem. Mindkét részről megerősítették, hogy bár névlegesen keresztény nép voltak, mégis úgy egyházi, mint társadalmi életükből teljesen kiveszett az Evangélium élete és ereje Lelki emberek közösségéről szinte nem is tudtak, bár az asszír nép megmaradt fejedelmi sarja Újtestamentumot hordott zsebében. Ezzel szemben az első világháború utáni időben a legnagyobb méretű lelki ébredés híre Oroszországból jött. Ottani tapasztalt keresztények úgy becsülték, hogy legalább százszorosára emelkedett az orosz népben rövid egy-két éven belül a lelki emberek és azok gyülekezeteinek száma.
Már ebből a néhány tényből is kétségtelenül megállapítható, az Ótestamentum számos példájával egybehangzóan, hogy mit jelent egyéni és nemzeti szempontból a helyesen kezelt vallásszabadság. Bizonyos, hogy a nagyobb méretű vallásszabadsággal együtt erőtelen, sőt egészségtelen vallási színezetű mozgalmak is burjánzanak fel. Az ilyeneket az egészséges gyülekezeteknek és bölcs hatósági embereknek kell türelemmel helyes mederbe terelni. Egy nagy angol jogásszal beszélgetvén erről a témáról, azt kérdeztem, hogy ha nagyon elszaporodnak a hibás mozgalmak, nem gondolnak-e a vallásszabadság korlátozására. Õ erre azt felelte, hogy egyáltalán nem, mert az angol birodalomnak olyan nagy kincse és ereje a teljes vallásszabadság, hogy azt néhány tíz, vagy százezer beteglelkű emberért nem áldoznák fel.
A nemzetünk testében ma található csökevényes lelki élet kétségtelenül a csökevényes vallásszabadsági törvényeknek is a következménye. Nem kizárólag arra vezethető ez vissza, de mégis jó részben. Bízvást reméljük, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság korrekt biztosítása esetén nemcsak a meglévő gyülekezetek és közösségek szabadulnak fel a régi nyomás alól, hanem sok lélek kihámozódik majd lelki sötétségéből és bűneinek kötelékéből, hogy Isten gyermekeinek szent szabadságára jutván, növeljék Isten igaz imádóinak a számát és nemzetünk lelki erejét.
Jelenleg nagy külső és belső átalakulások idejében élünk. Átalakultak az országok kormányai; változtak da társadalmi berendezkedések és megoszlások; eltolódtak a népek lakásának határai; az emberek gondolkodásában, lelkületében. Olyan új erők léptek fel, melyek eddig csak kevesekben szenderegtek. E sokféle átalakulás közepette Isten országának munkásai és látható alakulatai sem hunyhatják be szemüket a körülöttük zajló események elől, Szem előtt tartják az apostollal együtt, hogy a világosság Atyjánál »nincs változás, vagy változásnak árnyéka«, (Jakab 1,17) s a Megváltó ama búcsúszavait is szívükben hordozzák, »hogy az ég és föld elmúlnak, de az Ő beszédei semmiképen el nem múlnak.« (Máté 2,25) Alázatosan beismerik azonban, hogy a bizonyságtétel formái a lelki emberek gyülekezetei, közösségei a történelem folyamán többé-kevésbé eltértek az apostoli vonalaktól, ahova lelki ébredés, vagy reformáló megtisztulások által időről-időre vissza kellett térniök. Jaj azoknak az alakulatoknak, kicsinyeknek és nagyoknak, melyeknek nincsen »fülük a hallásra« és sem a múltban, sem a jelenben nem értették meg, »mit mondott a Lélek a gyülekezeteknek«. Az ilyeneket a Szentlélek több-kevesebb figyelmeztetés után otthagyta; helyét a világ fejedelme vette át, világgá alakítván vissza a történelmükre és nevükre legbüszkébb egyházakat, vagy gyülekezeteket is.
Olyan korban élünk, mikor az egész föld kerekségére kiható világszervezet alakult (az Egyesült Nemzetek Szövetsége), s amikor egy világállam gondolatát feszegetik többféle oldalról. Mi nem ülünk ott, ahol a világbéke nagy gondolatán tanácskoznak és tárgyalnak, de ezt a szent célt Isten Igéjének és a Szentléleknek erejével munkáljuk, úgy a magunk, mint embertársaink lelkében. Meg vagyunk győződve és ez csak fokozódik bennünk, hogy a vallásszabadság ügyének ébrentartására a Szentlélek hozott össze bennünket, jó idejében, és Ő is kapcsol össze bennünket erre a munkára.
Mi nem azt akarjuk, hogy a sok jó bizonyságtétel által nemzedékeken át kialakult és gyümölcsözőnek bizonyult lelki közösségek, mint megannyi lelki háztartások megszűnjenek; hanem azt óhajtjuk, hogy a lelki háztartások vezetői és tagjai abban az apostoli indulatban növekedjenek, hogy egymást alázatosan különbnek tartsák saját maguknál. (Filippi 2,3)
Istenünk iránti hálával tölt el bennünket az az új körülmény, hogy a világi hatóságok jobban megértenek bennünket, külön-külön gyülekezeti életünkben, és Szabadegyházi Szövetségünkben is, mint bármikor ezelőtt ebben az országban. Az Írás szavaival együtt hisszük és valljuk, hogy a világi hatóságok Isten szolgái a maguk helyén; mi is azok vagyunk a mi helyeinken, s ezért csak jó gyümölcsei lehetnek a közös becsülésnek és őszinte támogatásnak, úgy erre az életre, mint az Örökkévalóságra.
Kiss Ferenc kezdetben a Kolozsvári Egyetemen dolgozott, aztán 1917-ben Pestre került. Trianon miatt a kolozsvári kar Szegedre költözött. Itt, vagyis Szegeden élt és lett egyetemi tanár, tanította az anatómiát. Mindez a II. Világháború előtt történt. Aztán Budapesten lett a tanszék vezetője, onnan is ment nyugdíjba valamikor az 1960-as években.
A hétköznapok fogságában 