“Az egész ország táncolt a tőzsde körül, volt pénz bőven, az ingatlanok, villák, kastélyok és családi házak egyik kézből a másikba röpködtek, a nők ragyogóan öltözködtek, a környékbeli hegyeken úgy nőttek a villák, parkok és garázsok ki a földből, mintha aranyeső hullott volna az emberek markába. […] …importáltak berber datolyát, jaffai narancsot, francia selymet, bálákban angol posztót, mázsaszámra drágaköveket és egész vonatok hozták be az országba a külföldi autókat.
A jólétnek és az anyagokban dúskáló bőségnek fáradságába került volna, hogy odafigyeljen a parlamentre, amelyik a tőzsde tőszomszédságából időnként el-elzúgta a maga figyelmeztetését. […]
Hogy is lehetett volna ilyen pénzügyi árvíz idején a rendeltetés és magasabbrendűség politikáját űzni, amikor a kormány nem látszott ki a folyó ügyek hullámveréséből se és mikor maguk, a korrumpáló szellemtől érintetlenebb képviselők is nap mint nap rohamra indultak ellene s kezükben az ostor a hivatali korrupciót verdeste legjobban. Védekezésekkel, vizsgálatokkal, vádakkal és panamákkal rakták meg a politika napi uszályait. […]”
“Az uralkodó planéták közül rögtön a pénzt kellett volna elsőnek kiragadni, mert körötte zajlottak le a legizgalmasabb drámák. Kizárólag e kis korszak vívódásait figyelve, be lehet ugyan számolni arról, hogy voltak a pénznél értékállóbb illúzióink is, de egyik se beszélt olyan érthető nyelven, mint a pénz. […]
Általában lent a mélyben olyan példátlan pénzéhség jelentkezik, mintha egyenesen összeszedték volna a legalsó rétegekben a pénzt és eldugták volna a szegény emberek elől. […] Olyan szégyenletesen alacsony fokra hull alá az emberi munka értékelése, hogy senki se tud megélni egyfajta foglalkozásból, hanem szórakozás helyett, alvási idő alatt is új megbízásokat vállal, mert csak így tud hozzájutni ahhoz a szánalmas összeghez, amelyikből jut egy pohár sörre, virágcsokorra, vagy külföldi társasutazásra. Pénzüres tér képződik a munkás- és tisztviselőrétegekben, ez a fojtogató hiány szétlöki a családi kereteket, elrothasztja a lányok erkölcseit, agyafúrttá teszi a fiatal férfiakat, morog és rombol fölfelé, durvaságot visz be a szerelembe és tátongó szakadékot ás a pénzes és pénztelen emberek közé. Valószínű, hogy ez a kártevés bekövetkezett a múltban és bekövetkezik mindig, ahányszor csak pénzszűke lesz. De ebben a korban a pénzhiány majdnem halálát jelentette a morális fogalmaknak, mert a megszorult ember azonnal lemérte a maga dühe és szerencsétlensége mellett a jómódúak igéit is és nyíltan hirdette, hogy minden csak hazugság, a fő a dohány. […]
A pénz és az etikai fogalmak közt sokan keresték a harmóniát. Pártok, cikkek, aszkéták és képviselők tépdesték azt az aranyból szőtt pókhálót, amelyik ráereszkedett a társadalomra, mint a köd. Világosan meg lehetett állapítani, hogy a tiszta hang, amelyik a pénz bűbáját szét akarta verni, visszhang nélkül halt el, mert már a visszhang is át volt itatva az anyagias felfogással. Az olvasók azt mondták, hogy helyesen beszél az illető, mikor vizet prédikál, de azért valamennyien borivásra törekedtek és szentül hitték, hogy a cikkíró vagy purifikátor se cselekszik mást. Felemás világ keletkezett, másról szavaltak a fórumon és mást cselekedtek a valóságban. Komolyan megrökönyödtek, ha egy-egy közéleti harcosról halála után kiderült, hogy koldusszegény volt. Mert ebben az időben az emberek már úgy gondolkoztak, hogy a szegénység hirdetése is egyike a legjövedelmezőbb foglalkozásoknak.”
—ma is nagyon hasonlóan gondolkodnak az emberek… sajnos.
(A fenti részlet, mint az előző néhány bejegyzés idézetei is, Papp Jenő: A mai Magyarország erkölcsrajza c. 1934-ben megjelent könyvből származnak.)
A hétköznapok fogságában 
Valóban, ma is íródhatott volna. Örök, mint HOFI