“Falusi körzetekben még a legegyszerűbb sérüléseknél sem végeztek műtétet. Jó oka volt ennek, hiszen abban az időben minden seb elgenyedt, s így a beteg is jobban járt, ha a természetre bízták sebe gyógyulását.
Minden seb elgenyedt, mondom, s ez nem túlzás, sőt, mai szemmel nézve igen érthető. Hiszen az akkori sebészek közt az volt a szokás, hogy hosszú szalonkabátban dolgoztak a műtőteremben, mert ezt tekintették a tanult ember egyetlen méltó viseletének. A finnyásabbak műtét közben esetleg fel is tűrték a kabátjuk ujját… Az első műtétnél, amelyet életemben láttam, a sebész operáció előtt selyemszálat fűzött néhány tűbe, a tűket kabátja hajtókájába szúrta, hogy kéznél legyenek, amikor össze kell varrni a sebet. Egy másik sebésznek városkánkban az volt a szokása, hogy műtét közben gyakran a fogai közé vette a kést, hogy ne kelljen mindig az asszisztens keze után kapkodnia.
A gyekori sebgenyedés volt az oka annak is, hogy azokat a sérüléseket, amelyeket ma aránylag csekélyeknek s könnyen kezelhetőknek tartunk, akkoriban mindjárt amputációval intézték el. Levágták a megsérült tagot, hogy ne kelljen sokat bajlódni a sebbel…”
—nem lehetett könnyű dolguk akkoriban, sem az orvosoknak, sem a betegeknek. Sőt, talán ez utóbbiaknak volt igazán nehéz.
A hétköznapok fogságában 