Micsoda? Lassan két hete, hogy a hétköznapok maguk alá temettek. Ez aztán az igazi fogság, a hétköznapok fogsága, amikor még arra sincs idő, hogy pár új bejegyzést írjak a kedves olvasónak, a nagyérdeműnek.
De bizony kellenek időszakok, amikor az ember az időt nem az írásRA, hanem az írásNAK szenteli. Anyagot gyűjt, átgondol, meggondol, emészt vagy éppen csak villanásnyi gondolatok röppennek fel, mélázva a körülöttünk zajló eseményeken.
Ezzel kapcsolatosan megszívlelendő tanácsokkal lát el bennünket a Gotham Irodalmi Műhely tankönyve: Kezdő írók kézikönyve. Minden olyan olvasónak ajánlom, aki egyben írásra is szentel az idejéből. Az olvasás és írás remekül kiegészíti egymást!
A téma-gyűjtögetésre kiválóan alkalmas egy gyönyörű kirándulás. Például a Magas Tátrában:
Megdöbbentett a pusztulás látványa. A hírekből homályosan felsejlett, hogy évekkel ezelőtt nagy vihar pusztított a gyönyörű hegyvidék irdatlan nagy fenyveseiben. De, hogy tavaly esetleg tavaly előtt történt-e, már nem emlékeztem. A kidőlt, gyökerestől kicsavart fákat látva, szerény erdészeti ismereteimmel, pár évvel korábbra saccoltam, datáltam a katasztrófa idejét. De hét esztendőre nem gondoltam. Pedig 2004-ben söpört végig a nagy vihar a Magas Tátra fenyvesein.
“Szlovákiában 2004. november 19-én 15 és 20 óra között, tehát 5 óra leforgása alatt a 100-170 km/h sebességű szélvihar mintegy 330.000 ha terület, köztük a Tátra erdeit érintve, összesen mintegy 73.000 ha-nyi erdőterületen, széldöntéssel és széltöréssel rendkívül nagy faállománykárokat okozott. A szélvihar által kidöntött és letört faanyag (széldöntés- és töréskár) összesen 4,5 millió köbméter, ami megközelíti Szlovákia évi rendes fakitermelési mennyiségét.” (http://sziklamaszas.com/index.php/articles/34-cikkek/154-a-2004-es-tatrai-vihar-utoelete)
A Strbské Pleso (Csorba-tó) és a Popradské Pleso környékén még úgy ahogy állnak a fák, de keletebbre, a vasút teljes vonalán és a gyönyörű Tar-patak (Stúdeny Potok) völgyében a pusztítás még mindig látványos. Vajon hány évtized, esetleg évszázad kell, hogy újra fenyves álljon oly dicsőségesen, ahogyan azt tette száz éven keresztül?
De a Tátra így is gyönyörű, a lépten-nyomon elénk kerülő sziklaormok lélegzetelállítóak. Az ormótlan nagy hegyek és az évekkel ezelőtti katasztrófa eszünkbe juttatja: mily’ parányi is az ember és mennyire rászorul a Teremtőjére, mégha sokszor szem elől téveszti is Őt.
A hétköznapok fogságában 