Nathaniel Hawthorne: Derűvölgy románcáról már beszámoltam itt (klikk). Most kezembe akadt egy másik rövid írása, ami tulajdonképpen előkészítése a skarlátbetűről szóló művének. Nem terveztem, hogy elolvasom, de mivel a kezembe akadt, az első pár oldal után úgy gondoltam, mégis elolvasom.
A vámház c. 60 oldalnyi korrajz arról a pár évről beszél, amikor Hawthorne szüneteltetve írói tevékenységét, “állami” alkalmazottként egy vámházban volt vezető. Politikailag helyezték oda (demokrata), amit ő be is vall, majd politikailag mozdították el. Mivel ezt a helyzetet teljesen őszintén ecseteli, olyan ma is érvényes igazságokat világít meg, ami hasznos és tanulságos.
Hadd idézzek belőle néhány gondolatot, ami tisztviselőségével függ össze:
“Mindamellett nem valami kellemes állapot, ha az ember úgy érzi, hogy szellemi képességei napról napra fogynak, észrevétlenül elpárolognak, mint az éter. És minduntalan szeretné megállapítani, mennyi maradt még belőlük. Ami magát a tényt illeti, hát nemigen kételkedhettem benne. És ha kartársaimon vizsgáltam a közhivatal-viselés léleknemesítő hatását, az eredmény akkor sem volt kedvezőbb. Erről talán lesz módom még többet is mondani más alkalommal.
Itt csak annyit, hogy ha valaki sokáig űzte ezt a foglalkozást, aligha lehet nagyon dicséretre vagy tiszteletre méltó személy, méghozzá több okból; az egyik ok az a hűbéresi viszony, amelynek állását köszönheti, a másik meg éppen a munkájának a természete, mert ha becsületesnek tekintem is – annak akarom tekinteni -, az ilyen munkát végző ember nem vesz részt az emberiség közös erőfeszítésében.
Azt hiszem, minden hivatalviselt emberen megfigyelhető, hogy ha túlságosan sokáig támaszkodott a Köztársaság hatalmas karjára, a maga lábán nemigen tud már megállni. Saját ereje fokról fokra elhagyja, kisebb vagy nagyobb mértékben, aszerint, hogy milyen erős volt eredetileg. Ha vele született energiája rendkívül sok volt, és a hivatali élet bűvös idegrombolása nem túlságosan hosszú ideig hat reá, esetleg kipótolhatja még az erőveszteséget. Az elbocsátott tisztviselő, akit egyszerűen sorsára bíznak, hogy most már küzdjön a küszködő világban, az államhatalom barátságtalan rúgásának köszönheti, hogy módjában áll visszaszerezni régi formáját, és az lehet újra, aki volt. De ez aránylag ritka eset. A legtöbben elég sokáig ülnek bent ahhoz, hogy belsőleg megrokkanjanak, és ha aztán kiteszik őket, lankadt inakkal, rogyadozó térddel támolyognak tovább az élet ösvényén.
Az ilyen ember maga is jól tudja, hogy tehetetlen, hogy ruganyossága, acélos ereje odavan. Nem is csoda, hogy kétségbeesett vágyakozással tekinget széjjel, és egyetlen reménysége az, hogy találkozik még valakivel, aki gondoskodik róla életfogytiglan. Rögeszméje lesz valósággal, hogy előbb-utóbb visszakerül még a hivatalába; ez a remény nem hagyja el soha, bajai közepette szakadatlanul ezzel áltatja magát, ebben él utolsó pillanatáig, sőt talán azután is, mint ahogy a kolerás kihűlt teste tovább rángatózik még egy darabig.
Pedig ez a rögeszme magában is elég, hogy minden tervét és próbálkozását haszontalanná és erőtlenné tegye. Mért vesződjék, mért erőlködjék, mért próbáljon kivergődni a sárból, amikor ez olyan fárasztó dolog, és a hatalmas Uncle Sam előbb-utóbb úgyis karon fogja, és megint rátámaszkodhatik. Ostobaság lenne itt megélhetést keresni, vagy elmenni aranyásónak Kaliforniába, amikor nemsokára megint boldogan élhet, és minden elsején zsebre vághatja Uncle Sam csillogó aranyait.
Szomorú, de érdekes dolog megfigyelni, milyen gyorsan megfertőzi a hivatal levegője a szerencsétleneket: elég, ha egyet szippantanak belőle. “Sam bácsi” aranya – zokon ne vegye a derék öregúr – bizonyos tekintetben hasonló a Sátán aranyához. Aki hozzányúl, jól vigyázzon, különben nagyon ráfizethet. Ha lelke talán nem is, de sok jó tulajdonsága könnyen rámehet az üzletre – keménység, erő, igazságszeretet és önbizalom, szóval mindaz, ami egy férfi egyéniségének súlyt és jelentőséget ad.
[…]
Ha így töltöm a hivatal undorító egyhangúságában a napokat még néhány évtizeden át, mi egyéb lehet belőlem? Az én napjaim egyetlen fénypontja is az ebéd lesz, és a többi időt árnyékban szunyókálva töltöm, mint a vén kutya.”
A következő bejegyzésben a kormányváltással, politikai szélirányváltással kapcsolatos gondolatait idézem.
A hétköznapok fogságában 