RSS

A vámház címkéhez tartozó bejegyzések

Hawthorne: A vámház – 2

Az előző bejegyzésben leírtam Hawthorne helyzetét és A vámház c. írásának hátterét. Íme a következő idézet, ami politikai elmozdításáról szól és nagyon szemléletesen mutatja be, hogyan cserélik a vezető kormányhivatali, állami vállalatok vezetőit, miután másik párt kerül hatalomra:

“Felügyelőségem harmadik esztendejében nevezetes esemény történt: Taylor tábornok került az elnöki székbe. Nem figyelhetjük meg valakin jól a hivatali élet hatásait, amíg nem láttuk, hogy viselkedik az illető az ellenpárt hatalomra jutásának pillanatában. Helyzete a lehető legkínosabb és legfélszegebb. Jó nemigen érheti, bár talán éppen az bizonyul ránézve a legjobbnak, amitől a leginkább félt. Viszont érzékeny és önérzetes ember nehezen tud beletörődni, hogy érdekeiről kizárólag olyanok döntsenek, akik nem értik, és nem is szeretik. Miután csak két lehetőség van: vagy megbánthatják, vagy lekötelezhetik, ilyen körülmények között inkább az előbbit választja.

Még furcsább, ha az ember rendületlen nyugalommal nézte végig az egész küzdelmet, a győzők vérszomjas előretörését, és akkor tudja meg, hogy ő maga is az áldozatok között van. Az ember legrútabb tulajdonsága talán az, hogy kegyetlenkedik csak azért, mert alkalma nyílik rá, mert van, akinek árthat. Tapasztaltam ezt olyanoknál is, akik semmivel sem voltak rosszabbak a többinél. Sokszor gondoltam, hogy ha a lenyakazást szó szerint és nemcsak átvitt értelemben használnák a hivatalnoki kar megújításánál, a győztes párt tagjai boldogan rohannának ránk, bárddal a kezükben, sőt hálásan megköszönnék az Úristennek, hogy ezt megérhették.

Én azt hiszem – nyugodtan mondhatom ezt, mert igazán érdeklődéssel és elfogulatlanul néztem végig a győzelmeket és vereségeket -, azt hiszem, hogy a mi pártunk nem volt olyan kegyetlen és bosszúálló, amikor hatalomra került, mint a whigek. Demokrata, ha hivatalt vállalt, azért tette, mert szüksége volt rá, vagy mert hosszú évek politikai harcainak gyakorlata ezt kívánta, és amíg ez meg nem változik, gyengeség és gyávaság volna, ha az ember ez alól kivonná magát. Nagylelkűvé tette őket, hogy sokáig uralkodtak. Alkalomadtán kíméletesek is tudtak lenni, és ha lecsaptak egy fejre, megélesítették a bárdot, de élét ritkán mártották a gonoszság mérgébe. Azzal se vádolhatta őket senki, hogy valaha aljas módon megrugdosták a lehullott fejet.

Szóval, bár a lehető legkínosabb helyzetbe kerültem, mégis örömmel üdvözöltem magamat a legyőzőttek között. A világért se szerettem volna a győztes párthoz tartozni. Addig sose voltam valami lelkes pártember, de most, a megpróbáltatás és veszedelem óráján, hirtelen ráeszméltem, milyen szoros szálak fűznek a demokratákhoz. Sőt titokban egy kicsit restelltem is, hogy a saját helyzetemet biztosabbnak hittem, mint demokratapárti testvéreimét. De hát senki se lát az orránál tovább a jövőbe. Bizony úgy esett, hogy éppen az én becses fejem hullott le elsőnek.

Nem a legkellemesebb pillanat az ember életében, amikor lenyakazzák, ez kétségtelen. De minden bajnak van jó oldala is, legyen bár mégolyan súlyos. Csak az áldozat igyekezetén múlik, hogy a bajból, ami rászakad, haszna és ne kára legyen.

[…]

(Saját magáról…) Most aztán, hogy a mártírkoszorú fejére került, vagy jobban mondva, fejét se hagyták meg, hogy azt viselje, ez a probléma végképpen megoldódott. És mivel sohasem volt hősies természetű, még örült is, hogy pártjával, amellyel együtt haladt, bukott el, és nem kell magányosan túlélnie a többieket. Különben is elég nehéz dolog olyan esetben, ha az ember négy évet kihúzott az ellenséges kormányzat kegyelméből, a következő fordulat alkalmával megint újra biztosítani állását, és barátaitól kegyelmet kérni, ami kétszeresen megalázó.

A sajtó is magáévá tette ügyemet. Egy vagy két héten át végigvonultam az újságok hasábjain lenyakazott állapotban, komoran és kísértetiesen, mint ahogy sírba kívánkozó politikai halotthoz illik. De ez becses személyemre csak átvitt értelemben vonatkozik. A valóságban ezalatt fejem meg biztosabban nyugodott a vállamon, mint addig, és titokban az a kellemes meggyőződés érlelődött meg bennem, hogy minden így van jól, ahogy van, bevásároltam tintát, tollat, papirost, és kinyitottam régóta elhagyott dolgozóasztalomat, hogy megint írónak csapjak fel.”

Úgy tűnik Hawthorne jól dolgozta fel az eseményeket. Bár így tenne mindenki: elmozdítása jót szült, megtalálta helyét, újra az íráshoz fogott, amit nagyon jól csinál, valljuk be. Ne felejtsük, mindannyian lehetünk egyszer politikai áldozatok, még akkor is, ha a politikával nem foglalkozunk. Komoly tapasztalat politikai áldozatnak lenni!

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011/09/09 hüvelyk Olvasónapló, Vélemény

 

Címkék: , , ,

Hawthorne: A vámház – 1

Nathaniel Hawthorne: Derűvölgy románcáról már beszámoltam itt (klikk). Most kezembe akadt egy másik rövid írása, ami tulajdonképpen előkészítése a skarlátbetűről szóló művének. Nem terveztem, hogy elolvasom, de mivel a kezembe akadt, az első pár oldal után úgy gondoltam, mégis elolvasom.

A vámház c. 60 oldalnyi korrajz arról a pár évről beszél, amikor Hawthorne szüneteltetve írói tevékenységét, “állami” alkalmazottként egy vámházban volt vezető. Politikailag helyezték oda (demokrata), amit ő be is vall, majd politikailag mozdították el. Mivel ezt a helyzetet teljesen őszintén ecseteli, olyan ma is érvényes igazságokat világít meg, ami hasznos és tanulságos.

Hadd idézzek belőle néhány gondolatot, ami tisztviselőségével függ össze:

“Mindamellett nem valami kellemes állapot, ha az ember úgy érzi, hogy szellemi képességei napról napra fogynak, észrevétlenül elpárolognak, mint az éter. És minduntalan szeretné megállapítani, mennyi maradt még belőlük. Ami magát a tényt illeti, hát nemigen kételkedhettem benne. És ha kartársaimon vizsgáltam a közhivatal-viselés léleknemesítő hatását, az eredmény akkor sem volt kedvezőbb. Erről talán lesz módom még többet is mondani más alkalommal.

Itt csak annyit, hogy ha valaki sokáig űzte ezt a foglalkozást, aligha lehet nagyon dicséretre vagy tiszteletre méltó személy, méghozzá több okból; az egyik ok az a hűbéresi viszony, amelynek állását köszönheti, a másik meg éppen a munkájának a természete, mert ha becsületesnek tekintem is – annak akarom tekinteni -, az ilyen munkát végző ember nem vesz részt az emberiség közös erőfeszítésében.

Azt hiszem, minden hivatalviselt emberen megfigyelhető, hogy ha túlságosan sokáig támaszkodott a Köztársaság hatalmas karjára, a maga lábán nemigen tud már megállni. Saját ereje fokról fokra elhagyja, kisebb vagy nagyobb mértékben, aszerint, hogy milyen erős volt eredetileg. Ha vele született energiája rendkívül sok volt, és a hivatali élet bűvös idegrombolása nem túlságosan hosszú ideig hat reá, esetleg kipótolhatja még az erőveszteséget. Az elbocsátott tisztviselő, akit egyszerűen sorsára bíznak, hogy most már küzdjön a küszködő világban, az államhatalom barátságtalan rúgásának köszönheti, hogy módjában áll visszaszerezni régi formáját, és az lehet újra, aki volt. De ez aránylag ritka eset. A legtöbben elég sokáig ülnek bent ahhoz, hogy belsőleg megrokkanjanak, és ha aztán kiteszik őket, lankadt inakkal, rogyadozó térddel támolyognak tovább az élet ösvényén.

Az ilyen ember maga is jól tudja, hogy tehetetlen, hogy ruganyossága, acélos ereje odavan. Nem is csoda, hogy kétségbeesett vágyakozással tekinget széjjel, és egyetlen reménysége az, hogy találkozik még valakivel, aki gondoskodik róla életfogytiglan. Rögeszméje lesz valósággal, hogy előbb-utóbb visszakerül még a hivatalába; ez a remény nem hagyja el soha, bajai közepette szakadatlanul ezzel áltatja magát, ebben él utolsó pillanatáig, sőt talán azután is, mint ahogy a kolerás kihűlt teste tovább rángatózik még egy darabig.

Pedig ez a rögeszme magában is elég, hogy minden tervét és próbálkozását haszontalanná és erőtlenné tegye. Mért vesződjék, mért erőlködjék, mért próbáljon kivergődni a sárból, amikor ez olyan fárasztó dolog, és a hatalmas Uncle Sam előbb-utóbb úgyis karon fogja, és megint rátámaszkodhatik. Ostobaság lenne itt megélhetést keresni, vagy elmenni aranyásónak Kaliforniába, amikor nemsokára megint boldogan élhet, és minden elsején zsebre vághatja Uncle Sam csillogó aranyait.

Szomorú, de érdekes dolog megfigyelni, milyen gyorsan megfertőzi a hivatal levegője a szerencsétleneket: elég, ha egyet szippantanak belőle. “Sam bácsi” aranya – zokon ne vegye a derék öregúr – bizonyos tekintetben hasonló a Sátán aranyához. Aki hozzányúl, jól vigyázzon, különben nagyon ráfizethet. Ha lelke talán nem is, de sok jó tulajdonsága könnyen rámehet az üzletre – keménység, erő, igazságszeretet és önbizalom, szóval mindaz, ami egy férfi egyéniségének súlyt és jelentőséget ad.

[…]

Ha így töltöm a hivatal undorító egyhangúságában a napokat még néhány évtizeden át, mi egyéb lehet belőlem? Az én napjaim egyetlen fénypontja is az ebéd lesz, és a többi időt árnyékban szunyókálva töltöm, mint a vén kutya.”

A következő bejegyzésben a kormányváltással, politikai szélirányváltással kapcsolatos gondolatait idézem.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011/09/08 hüvelyk Olvasónapló, Vélemény

 

Címkék: , , ,