Aprónak tűnő érdekesség, hogy a csecselégy (tse-tse légy), vagy ahogy az angolok ejtik ki: cetszífláj szeme ugyan remek, sokkal jobb, mint a szaglása, mégis megtéveszthető.
Ezek a szerencsétlen – vagy éppen szerencsés – rovarok az áldozatukat nem a kipárolgás vagyis a szagok alapján találják meg, hanem a látvány alapján. Ahogy a képen látható, jó nagy összetett szemük van.
Már Thanhoffer Lajos is emlegette Kongó című könyvében, hogy fehér inget kell venni az utazáshoz, mert arra nem szállnak le a tse-tse legyek. De ha kicsit is sötétebb a ruha: például sárga vagy sárgásbarna, akkor vígan landolnak egy csípés erejéig.
Azt gondoltam, hogy ennek az oka talán a virágok színében rejlik, amit kedvelnek a rovarok. De tévedtem.
A tse-tse légy egy nagyon súlyos betegséget terjeszt, amit úgy hívnak, hogy álomkór. Nem! Figyelem, ez nem az, amikor az ember hétfőn reggel szeretne még aludni. Bár az is lehet súlyos.
Az álomkórt a trypanosomák okozzák. A légy, miközben fájdalmas csípésekor lakmározik az ember véréből, közben befecskendezi ezeket az apró egysejtű élőlényeket. Aztán, ahogy telik az idő, megnagyobbodnak a nyirokcsomók (nem a légyen, hanem az emberen). Feledékeny lesz, majd lelassul, eszméletlenné válik.
Nem részletezem tovább, a lényeg, hogy védekezni kell. Így Afrikában, ahol érik, irtják is ezeket a legyeket.
Megfigyelték, hogy nem a szagokra érzékenyek, hanem a látványra. Méghozzá a tehén formájú alakzatokra. Oda szállnak le a legszívesebben. Sőt, étvágyuk fokozható, ha mindezt kék vásznakkal teszik. Bár kék tehenek nem léteznek, mégis rárontanak a csapdákra, ahol elektromos áram fogadja őket.
Elgondolkodtam azon, hogy miért kedvelhetik a kék színt ezek a dögök.
Most olvasom éppen Magyar László útleírásait (emlegettem már itt). Ő ír arról, hogy még az 1850-es években is folyt a rabszolgakereskedelem, bár már kisebb mértékben és illegálisan (ha valaha is lehet legálisnak nevezni). A fizető eszközök között fontos szerepet kapott a kék szövet. Akkoriban a pénz nem jelentett semmit a benszülöttek számára, de a puskaport, fegyvert és a kék kelmét örömmel vették. Feltételezhető, hogy abban a száz-kétszáz esztendőben a benszülött főnökök a rabszolgákért cserébe (de más szolgálatatásokért is) tonnaszámra jutottak a kék szövethez, vagyis az lett a divat. Hogy van-e összefüggés az akkoriban elterjedő kék kelme és a tse-tse legyek étvágya között, teljesen bizonytalan. De felmerült bennem ez a lehetőség.
Mindenesetre ezúton is nagyon hálás vagyok Malcolm Molyneux professzornak a kimerítő és igen színvonalas elődásaiért (malárai, schistosomiasis, trypanosomiasis stb.).
A hétköznapok fogságában 