Nem nékünk, Urunk…

A 115. zsoltár első versét idézi a latin szöveg: Non nobis, Domine. Magyarul azt jelenti: Nem nekünk, Urunk (… nem nekünk, hanem a Te nevednek). Bár ezt a zsoltárt már korábban gyakran olvastam, a latin mondattal most találkoztam először.

Ezt a címet adta első – ahogyan ő mondja – “vegytiszta” történelmi regényének Bíró Szabolcs. Nemrégiben olvastam Sub rosa c. könyvét, ami inkább egy művészettörténeti krimi (beszámoltam róla itt), de nagyon élveztem, így beszereztem ezt a legújabb művet is. Sőt, amikor Dunaszerdahelyen jártunk a feleségemmel, személyesen az írótól vettem meg, méghozzá dedikálva.

Jó könyv (Ulpius kiadás). Nem 2-3, hanem egyenesen 700 évvel repíti vissza az olvasót a magyar történelembe. Enged belelátni az akkori emberek életébe, az események folyása pedig nagyon kalandossá teszi. Amikor nekikezdtem, az első néhány oldal felidézte bennem korábbi élményemet: évekkel ezelőtt olvastam Passuth László: A bíborbanszületett c. regényét (hangoskönyvként meghallgatható itt). Persze a kettő nem összehasonlítható. Passuth könyve kétszer akkora, lassabban telik az idő, rendkívül bonyolult kapcsolatokat taglal, Bíró Szabolcs könyve viszont könnyedebb, rövidebb, amit bátran ajánlok mindenkinek, mert egyszerre történelem és egyszerre kikapcsolódás.

Ízelítőként egy megindító jelenet a könyv elejéből:

“Két nappal korábban érkezett meg Szerdahelyre, de miután boldogan belovagolt a családi birtokra, ott csupa idegent talált, akik azt sem tudták róla, ki fia-borja lehet. Kénytelen volt egy fogadóban éjszakázni, ahol a dühtől és az aggodalomtól megsemmisülten rogyott le a kényelmetlen ágyra.
További egy napba telt, mire sikerült megtudnia, hogy húga családjára erősen rájárt a rúd, és évekkel korábban eladták az udvarházat. Szerdahely és Pókatelek között, egy kis kunyhóban húzták meg magukat, ami úgy festett, mintha az első komolyabb széllökésre össze akarna dőlni.
Vilmos leszállt a lováról, az állatot egy kiszáradt fa törzséhez kötötte, majd tétován elindult az ajtó felé. Korhadt deszkaajtó nyikorgott a bejáratban, odabent néma sötétség uralkodott.
– Eszter? – szólalt meg rekedten, ahogy bekopogott. – Van itt valaki?
Mély hortyogás érkezett válaszul, semmi más. A lovag belépett, aztán rögtön a szája elé kapta a kezét, hogy valamelyest védje magát az arcába csapó bűztől. Ürülék, vizelet és hányás orrfacsaró szaga keveredett a kunyhóban. A férfi egyszerűen nem akarta elinni, hogy a húga ebben a mocsokban él.
– Eszter! – kiáltotta kétségbeesetten, de választ ezúttal sem kapott.
A szeme lassan hozzászokott a sötéthez. Akkor látta meg a mellette hortyogó férfit, aki egy ládán feküdt, keze és lába a földre lógott, és egy üres borostömlő hevert a mellkasán. Szakadt ruhát viselt, a haja csomókban ragadt a fejére, a szakálla rendezetlen volt és piszkos. A délutáni óra ellenére már a részegek mély álmát aludta.
Halk csörrenés hallatszott. Vilmos megpördült, a kardjához kapott, de rögtön el is ernyedt a teste, amikor meglátta a hang forrását. Aprócska, három-négyéves forma fiú játszott a sarokban néhány edénnyel. A lovag szíve megdobbant. Közelebb lépett a gyerekhez, lehajolt hozzá.
– Hát téged hogy hívnak, kisember? – kérdezte halkan, a tőle telhető legkedvesebb hangon, nehogy megijessze. Csak nem te vagy az unokaöcsém?
A gyerek nagy, barna, kerek szemekkel meredt rá. Szája lekonyult, de látszott rajta, hogy nem akar rémültnek tűnni az idegen előtt. Nem szólt semmit, csak erősen markolta az edényeket apró, szutykos kezével. Vilmos szívét mérhetetlen sajnálat töltötte el.
– Mondd csak – hajolt hozzá közelebb -, az ott az apád?”
—mivel már harmadik fiunk lépett bele abba a korba, amekkora a főszereplő, Attila a fenti részletben, ezért óhatatlanul saját fiaim jutottak eszembe. Összeszorul a szívem, ha az elhagyott, sínylődő gyermekekre gondolok. 

Egy másik érdekesség a könyv végéről: Urbánus és felesége a regényben fafaragók, akiktől a regény főhőse elköszön Dubicában és kap tőle néhány faragott tárgyat. Ősz, szakállas ember. Miközben olvastam, Urbánszki László ugrott be (az Odakint a pusztában c. könyv írója). Lehet, hogy áthallás a XXI. századba?

Azóta az Odakint a pusztában-t elolvastam, beszámolok róla később.