Semmelweis betegsége

Július 1. Az egészségügyi dolgozóknak munkaszüneti nap, mert 193 éve ezen a napon született Semmelweis Ignác Fülöp. Számomra is személyes példakép. Élete fordulatos, arról már több könyvet is olvastam. Néhány hónappal ezelőtt azonban olyan kötet került a kezembe, ami a haláláról szól. Sőt, arról: mi történt vele a halála után. Igen, exhumálták és egy újabb kórboncolást hajtottak végre az 1960-as években. A még nyerhető szövetekből szövettani vizsgálatra metszeteket, vagyis a csontokból csiszolatokat készítettek, majd mikroszkóppal vizsgálták. Természetesen könyv született belőle, nagy nevek írták: Haranghy László, Nyírő Gyula, Regöly-Mérei Gyula és Hüttl Tivadar. A címe: Semmelweis betegsége. A szerzők az adatok egybevetése és a kórboncolás alapján az elmebeli rendellenességek háttereként a vérmérgezést állapítják meg, a szifiliszes eredetet kizártnak tartják.

A vita pár év múlva lángolt fel. Benedek István, a híres orvostörténész ellenpólussá vált. Váltig ragaszkodott a paralysis progressiva diagnózisához. Erről 1967-es könyvében be is számolt. A wikipedia is arról emlékezik meg, hogy 2000-ben lezajlott egy vizsgálat, ami egyértelművé tette Semmelweisnél a syphilis diagnózisát. Ez utóbbiról nem sikerült adatot találnom. De Benedek 1980-as Semmelweis monográfiája igen részletesen tárgyalja a kérdést. Mindent egybevetve meggyőz arról, hogy bizony a háttérben mégiscsak paralysis progressiva húzódott. A halálát vérmérgezés (szepszis) okozta, de a megelőző néhány év tüneteiért a treponema volt a felelős, amit valószínűleg a beteg asszonyok vizsgálata során kaphatott el. Ismét egy kórokozó, ami felelős egy fiatal orvos-tudós haláláért. Bár a késői fényképeken Semmelweis legalább hatvan évesnek néz ki, pedig nem volt csak 46.

Ralph H. Major is külön fejezetet szentel a syphilisnek A végzet katonáiban. A fejezet címe: A legeslegrosszabb betegség.

“VIII. Károly nem volt a nagy francia királyok közül való, mégis uralkodásának eseményei mélyebb, tragikusabb és nagyobb kihatású befolyást gyakoroltak a történelemre, mint akármelyik más uralkodóé. Sok király szabadította a háború ragályát Európára, de az ilyen ragályokat a maga idejében mindig béke követte. VIII. Károly olyan ragályt szabadított Európára, amely több mint négyszáz esztendeje dúl, minden béke és fegyverszünet nélkül.
VIII. Károly gyönge és határozatlan uralkodó volt, tele romantikus képzelettel és nagy álmokkal. Huszonnégyéves korában Nagy Sándor és Caesar képzelőtehetségéhez méltó terveket kovácsolt. Az a vágy fűtötte, hogy a régi bizánci uralkodók trónjára üljön; ezért elhatározta, hogy megrohanja Itáliát, elfoglalja a nápolyi királyságot, átmegy Törökországba, elragadja Konstantinápolyt a szultántól és Kelet császárává koronáztatja magát. Egy teljes évet szentelt a készülődéseknek, s óriási hadjáratához egész Európában toborzott katonákat – franciákat, németeket, svájciakat, magyarokat, lengyeleket, protugálokat, s végül, de nem utolsó sorban spanyolokat. 1494 december havában indult útnak ez a soknyelvű hadsereg Károllyal az élén Itália felé. A következő év májusában diadalmenetben vonult vonult be Nápolyba. Az olaszok semmi ellenállást nem tanusítottak, s a nápolyi király, akitől népe elpártolt, s kinek hadseregét szétbomlasztotta a belviszály és árulás, elmenekült Károly közeledtére. A hoszonnégyéves fiatalember nagy pompa és ragyogás közt vonult be a városba, ahol “Nápoly, Szicilia, és Jeruzsálem királyává” koronázták. A hadsereget is nagy örömujjongás közepette fogadták, s a szívesség minden jelével elhalmozták. Nápoly kellemes város volt, zamatos borokkal és szép lányokkal; a hadsereg örömest ütött szállást benne, s naphosszat mulatta magát, ahogy egy XV. századbeli hadsereg szokta. Örömeiknek azonban hirtelen vége szakadt. Nápoly elfoglalásának hírére a megriadt pápa, a német császár, a spanyol király s a velencei doge szövetséget kötöttek Károly ellen és sereggel indultak ellene, hogy kiűzzék a városból. A francia király rögtön elvetette a konstantinápolyi koronázás nagyhatalmi vágyálmát, serege élére állott és árkon-bokron át sietve visszavonult. Három évvel később, mikor egy újabb itáliai hadjáratot tervelt ki, a botcsinálta Kelet császára életét vesztette.
Így fejeződött be annak az embernek kalandos pályafutása, aki Bizánc trónjára akart fölhágni. Mindössze pár héten át tartotta kezében Nápolyt. A hadtörténet szempontjából ez a megszállás csekély jelentőségű mozzanat, de az emberiség története szempontjából a nagyobb katasztrófák közé tartozik. Míg a hadsereg Nápolyban időzött, egy új betegség, a szifilisz ütötte föl fejét a katonák között, és hamar elterjedt a városi lakosság közt is. A franciák nápolyi betegségnek nevezték, a nápolyiak viszont francia betegségnek keresztelték, mert azt állították, hogy a franciák hurcolták be. A világ a nápolyi magyarázatot fogadta el, s a raály francia betegség néven lett ismeretes; a műveltebbek, akik latinul írtak és beszéltek, morbus gallicus-nak nevezeték el.”

Azóta is hányan kiáltanak fel: “A francba!” – no, ez a szifiliszre és a fenti nápolyi történetre utal.