RSS

Joseph Balsamo címkéhez tartozó bejegyzések

A Dumás Sanyi és a Balzsamos Jóska – II. kötet

Alexandre Dumas méretes műve a Joseph Balsamo. Az alcíme az, hogy Egy orvos feljegyzései. Már korábban jeleztem, hogy ez egy átverés. Az öreg Sanyi, vagyis Dumás Sanyi (csak így hívjuk a családunkban; Balsamót, meg Balzsamos Jóskának) fantáziája elszabadult. De hát ez már csak így van a történelmi regényeknél, a történelmi tényekkel elég lazán bánik. Ráadásul a könyvben szereplő orvos igazából egy spiritiszta mágus, aki a szabadkőművesek egyik pillére – persze az író szerint.

Az Európa Könyvkiadó reprezentatív kiadása kb. ötezer forint, ajándéknak szép, bár kevéssé praktikus. Az összesen több mint 1500 oldal még ketté választva is súlyos, nehéz. Ennél sokkal olcsóbb és könnyebben kezelhető, ha valakinek van egy eBook olvasója és a Magyar Elektronikus Könyvtárból egyszerűen letölti (letölthető itt). Ahol egyébként 23 műve fenn van!

Korábbi bejegyzésekben néhány érdekességet felvillantottam a könyv első kötetéből. Most, a másodiknak mindössze ezt az egy bejegyzést szánom, két aprósággal:

1. Csetepaté a Falkland szigetek körül

Fotó a Falkland szigetekről (forrás: Wikipedia)

Fotó a Falkland szigetekről (forrás: Wikipedia)

Hát ezek a nagyhatalmak már akkor sem bírtak magukkal az Atlanti óceán déli részén. Gyermekkorom emléke, hogy a hírekben állandóan emlegették ezt a szigetcsoportot. Ráadásul egy ismerősöm – nemrégiben halt meg (Ernő bácsi) –, akkor Angliában élt és szolgált a brit hadseregben, tengeralattjárón pedig dolgozott is abban harcban. Szóval a feszültség már akkor, a XVIII. század második felében elkezdődött:

“- De az angolokkal… az ördög vigye el!
– Felséged talán fél az angoloktól?
– Hát, a tengeren…
– Legyen nyugodt felséged: unokabátyám, de Praslin herceg, a tengerészeti miniszter megmondhatja, hogy hatvannégy hadihajója van, nem számítva a sólyán lévőket; továbbá megvan az anyag, hogy egy éven belül még tizenkettőt építsünk… Végül, ötven elsőrendű fregatt, ami tengeri háborúban félelmetes erő. A szárazföldön még jobban állunk, ott van Fontenoy.
– Jó, jó; de miért verekedjem én az angolokkal, kedves herceg? A Dubois-kormány, mely korántsem volt olyan ügyes, mint az öné, mindig elkerülte a háborút Angliával.
– Meghiszem azt, felség! Dubois abbé havi hatszázezer fontot kapott az angoloktól.
– Na de herceg!
– Bizonyítékom van rá, felség.
– Elhiszem; de mi okát látja a háborúnak?
– Anglia egész Indiát akarja; a tisztjeinknek kénytelen voltam parancsot adni a legkeményebb, a legellenségesebb magatartásra. Az első összetűzésre Anglia tiltakozni fog; határozott véleményem az, hogy ne adjunk helyt a tiltakozásnak. Hadd tiszteljék felséged kormányát erejéért, mint ahogy valamikor pénzéért tisztelték.
– Ej, lassan a testtel! India, ki tudja? Olyan messze van az!
A herceg az ajkába harapott.
– Van ennél közelebbi casus belli is, felség – mondta.
– Még nincs vége! Mi a fene?
– A spanyolok ragaszkodnak a Falkland-szigetek birtokához… Az angolok önkényesen elfoglalták Egmont kikötőjét, a spanyolok kiűzték őket onnét; Anglia dühöng, megfenyegeti a spanyolokat: a legvégső eszköztől sem riad vissza, ha nem kap elégtételt.
– Hát aztán! Ha a spanyoloknak még sincs igazuk, hadd marakodjanak.”

A Wikipedia így foglalja össze a szigetek történelmét, megvilágítva a fenti párbeszéd hátterét:
“Felfedezése óta mozgalmas a Falkland-szigetek története. Egyaránt birtokának nyilvánította Franciaország, Nagy-Britannia, Spanyolországés Argentína. Településeket létesítettek és hagytak el a szigeteken. Az 1770. évi falklandi válság a háború szélére sodorta a francia-spanyol szövetséget Nagy-Britanniával. A spanyol igényt örökölte Argentína. 1831. december 28-án Lexington amerikai hadivitorlás elpusztította Puerto Luis argentin települést. 1833-ban Nagy-Britannia vette birtokába a szigeteket. Argentína továbbra is saját területének tekintette őket. Ezt a vitát használta fel az argentin katonai junta arra, hogy 1982-ben megtámadja és rövid időre megszállja a szigeteket. A brit expedíciós csapatok a két hónapig tartó falklandi háborúban visszafoglalták a Falkland-szigeteket.”

2. Versailles, Nagy Trianon, Kis Trianon

Nagy Trianon (méretben Versailles és Kis Trianon között)

Nagy Trianon (méretben Versailles és Kis Trianon között)

“XIV. Lajos, miután megépíttette Versailles-t, s megismerte a nagyság hátrányait, és látta a testőrökkel zsúfolt tágas termeket, az udvaroncokkal tömött előszobákat, a lakájokkal, apródokkal és léhűtőkkel teli folyosókat és félemeleteket, azt gondolta magában, hogy Versailles pontosan olyan, amilyennek XIV. Lajos akarta, s amilyennek Mansard, Le Brun és Le Nôtre megalkotta: Istennek való szállás, de nem emberi lakóhely.
Ekkor a nagy király, aki ember is volt szabad idejében, megépíttette magának Trianont, hogy ott szabadon lélegezzék, s egy kicsit elbújjon a világ szeme elől. De Achilles kardja, amely kifárasztotta Achillest is, elviselhetetlen teherré vált a törpe utód számára.
XV. Lajosnak még Trianon, ez a fiók Versailles is túlságosan pompás volt, s ezért építészével, Gabriellel, megépíttette magának a kis Trianont, ezt a hatvan négyzetlábnyi házacskát.
A háztól balra egy jellegtelen és dísztelen, tégla alakú épületet emeltek: ez lett a szolgák és a vendégek lakóhelye. Mintegy tíz vendégre számítottak s vagy ötven szolgára. Ez az épület sértetlenül áll ma is. Földszintje, emelete és manzárdja van. A földszintet kikövezett árok veszi körül s választja el a cserjéstől; minden ablaka rácsos, csakúgy, mint az első emeleten. A trianoni oldal felől az ablakok egy kolostori kerengőre emlékeztető hosszú folyosót világítanak meg.
A folyosóról nyíló nyolc vagy kilenc ajtó a lakásokba vezet; előszobából, jobbra és balra egy-egy szobácskából, valamint az épület belső udvarára néző egy vagy két hálófülkéből áll mindegyik.
A földszinten konyhák vannak.
A padláson a cselédség szobái.
Ebből áll a kis Trianon.”

Most már legalább képben vagyok, hol írták alá a békeszerződést. Hány millió ember élete dőlt el, ott, akkor abban a teremben a hosszú asztalnál…

Reklámok
 
Hozzászólás

Szerző: be 2013/02/12 hüvelyk Olvasónapló, Történelem

 

Címkék: , , , , , , , , , , , , , , , , , , , ,

Boehmer és Bassange – Balsamo I/7

A királyné nyakéke Jeanne de la Motte-on (Valois)

A királyné nyakéke Jeanne de la Motte-on (Valois)

A királyné nyakéke… vagyis az 1780-as évek nagy, francia ékszerbotránya emlékezetes esemény a világtörténelem porondján. A témával már sokan foglalkoztak: a nagy-nagy amerikai film pár éve készült el (adatok az IMDB-n itt, dvd borítót l. jobb oldalt), de jó 150 évvel megelőzte ezt Alexandre Dumas könyve A királyné nyakéke (itt olvasható a MEK-ben) címmel. Aztán ott van a 2007-ben megjelent dokumentarista könyv A nyakék ügy (Európa Kiadó), vagy a tavaly napvilágot látott, Egerben játszódó regény az Egy tucat esztendő (Historium Kiadó). Ez utóbbi a történet csűrésében-csavarásában azt a név-azonosságot használja ki, hogy a nyakék botrány főszereplője, egy bizonyos Jeanne de la Motte férjét Antoine-Nicholas de la Motte-nak hívták, és az Eger közeli Noszvaj falu kastélyát is egy Antoine de la Motte nevű francia ezredes lakta. Így kerülhettek gyémántok Egerbe… a legenda szerint. Mert többről nincsen szó, legalábbis a történelem könyvekben nem olvastam róla.

Ami viszont meglepett, az az, hogy még a híres irodalmár, Szerb Antal is tollára vette az ügyet. A moly.hu-n az összes kiadás borítója szerepel. Ott olvasható róla néhány információ: ide kattintva – Szerb Antal: A királyné nyaklánca. Ráadásul újabban kiadták (Magvető) és kapható a Librinél (itt rendelhető).

A Joseph Balsamo c. kétkötetes Dumas regény pedig csak bemelegítése a nyakékes témának. De az előkészítés megtörténik, mert az író már foglalkozik a két ékszerésszel, akik elkészítik majd a híres-hírhedt nyakéket:
“- Boehmer és Bassange urak holnap egy pár soros levelemre kétszáztízezer frank értékű ékszert adnak át önnek, melyet holnapután visszavásárolnak kétszázezerért. Ily módon meglesz a kártalanítása.” —ravasz ez a Dumas.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013/02/03 hüvelyk Olvasónapló, Történelem

 

Címkék: , , , , , , , , , , , , , , , , ,

Gilbert-kór – Balsamo I/6

A Gilbert-kór nagy bajt nem okoz, de egyvalamire nagyon jó volt 20-30 évvel ezelőtt, méghozzá arra, hogy az ember megússza a katonaságot. Ha sietett a sorozó bizottságban a doktor, és ha a Gilbert-kóros újonc vagy regruta szépen koplalt a vizsgálat előtt, akkor besárgult a szeme és a bizottság további vizsgálatokra küldte, ami azt jelentette, hogy a magyar néphadsereg – amiben egyébként is volt bőven sorkatona – nem tartott igényt a szolgálataira. A jelölt megúszta a besorozást, megúszta az újonckodást, kopaszkodást, regrutaságot. Később, amikor már mindenki kibúvót keresett – papírja volt róla… -, akkor már komolyabban vették és egy kis funkcionális enzimzavarral nem szerelték le az illetőt.

De miért, írok most róla? Azért, mert Alexandre Dumas nagyméretű, kissé unalmas… na jó, így ezer oldal után már nagyon unalmas regényének (Joseph Balsamo) egyik főszereplője (nem is nagyon derül ki, hogy ki a főszereplő, lehet, hogy majd csak a végén) Gilbert. Ő Taverney báró egyik szolgálója volt vidéken, de követte a családot Párizsba és Versailles-ba, ahol ezek a vidéki emberek éppen fölfelé avanzsáltak Mária-Antónia trónörökösné jóvoltából. Ráadásul ez a Gilbert állandóan Andrée kisasszony után kuncsorgott, így a Dumas-i Gilbert kórját inkább szerelemféltésnek, féltékenységnek nevezhetnénk.

Sárga sclera - de ennyire azért ritkán

Sárga sclera – de ennyire azért ritkán

A valódi Gilbert-kór viszont mindössze egy enzimhiba, vagyis inkább egy enzim alulműködése, mennyiségi hiba. Mivel valódi egészségkárosodást nem okoz, ezért nem is igazán helyes kórnak nevezni a tünetegyüttest, hanem inkább variációnak, különleges állapotnak.

Mivel kimerítően ír róla a házipatika.hu és természetesen a wikipedia is, ezért itt most nem részletezem. De annyit hadd tegyek hozzá: ha valaki nagyon sok sütőtököt és/vagy sárgarépát eszik, akkor a béta-karotin felhalmozódása sárgás bőrszínt produkálhat, nem azonos a Gilbert-tel, mert míg a Gilbert-ben érintett a szem fehéjre része, répa-kórban ez nem igaz.

 

Címkék: , , , , , , , , , , , , , , , , , ,

Belleville randevú – Balsamo I/5

“A fiatalember szíve nagyot dobbant, ha csak rá gondolt is, hogy Párizsban lesz, és nem is nagyon leplezte izgalmát, amikor a vanves-i dombról megpillantotta a Sainte-Genevieve-et, az Invalidusok kupoláját, a Miasszonyunk templomát és a házaknak azt a végtelen óceánját, amelynek kóbor hullámai úgy csapkodják a Montmartre, Belleville és Ménilmontant magaslatát, mintha jönne a dagály.”
—a Montmartre még néhány festményről, régebbről ismerős volt számomra, de a Belleville nevet korábban mindössze egy rajzfilmben láttam, aminek címe: Belleville randevú (http://www.imdb.com/title/tt0286244/). Ráadásul ez a Belleville nem is az a Belleville. Hogy is van ez akkor?

Champion és Bruno

Champion és Bruno a Bellville randevú c. filmben

A Belleville randevú c. filmben a bringás srác, aki indul a nagy… nagy kerékpárversenyen, maffiózók kezébe kerül… s anélkül, hogy elárulnám a történetet, utalok arra, hogy az Egyesült államok egyik Belleville nevű helyére kerül. Ilyen nevű városka vagy városrész egyébként van Illinois, New Jersey, Michigan, Wisconsin nevű államokban is. Innen a film címe.

Úgyhogy a biciklis rajzfilm Bellville-je Amerikában van, a Joseph Balsamóban Dumas által emlegetett Belleville viszont Párizsban.

Egy biztos, a Dumas regényt nem ajánlom olvasásra (csak Dumas fanoknak), de a Belleville randevú c. rajzfilmet mindenkinek javaslom egyszeri megnézésre. Felhívom a figyelmet, hogy a fenti kép alapján bárki azt gondolhatja, hogy ez egy gyerekfilm. Nem az. Felnőtteknek készült, komolyan elgondolkodtató. Egy kicsit szürrealista is, de többet nem árulok el!

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013/01/27 hüvelyk Filmnézőnapló, Olvasónapló, Történelem

 

Címkék: , , , , , , , , , , , , ,

Az éneklő farkasok és a dinnye – Balsamo I/4

“…A maga portáján a király az úr, ez igaz; de odahaza én parancsolok; s vajon ki tilthatja meg, hogy ma este ezt nem mondjam a kocsisomnak: ‘Chanteloup-ba!’, ahelyett hogy azt mondanám: ‘Versailles-ba!'”? —mondja Grammont hercegné.

A nagyon finom kantalup dinnye

A nagyon finom kantalup dinnye

De vajon hol lehet ez a Chanteloup, vagyis amiről a sárgadinnyét elnevezték? Vagyis a kantalup dinnye, a meloni cantalupi?

Valójában az eredete nem francia, hanem olasz. Nem a francia városról nevezték el a sárgadinnye ezen speciális fajtáját, ami 2011-ben súlyos listeria járvány okozott az Egyesült Államokban (írtam róla itt), hanem egy olasz kisvárosról. Ráadásul több ilyen elnevezésű hely is van. A név eredetére pedig egyes források aztmondják, hogy a cantare (énekelni) és lupo-lupus (farkas) szóból ered. De mások ezt vitatják.

“Cantalupo” (“song of the wolf” or “howl of the wolf” or literally “singing wolf”) and it seems that these place names are due to an elevated presence of wolves at the time of their naming (probably because wolves could be heard howling, but this etymology is actually disputed nowadays)

Amikor beleharapunk a sárgadinnyébe (majd nyáron, mert most még nagyon drága), akkor jusson eszünkbe a farkas, az éneklés, Alexandre Dumas és persze a Listeria monocytogenes.

 

Címkék: , , , , , , , , , , , , ,

Alexandre Dumas és a celebek – Balsamo I/3

A XVIII. században a kíváncsi, pletykákra, méghozzá sztár-pletykákra éhes nép éppen úgy rajongott, vagy utált embereket, mint ma. Ezek az emberek voltak az akkori celebek. Persze aztán ezek a hírességek a hírükkel, politikai hatalmukkal visszaéltek és aztán jött a Francia Forradalom (1789-ben), majd a Francia Köztársaság (1792-ben). A celebek így megváltoztatták a világot és Európát. Ezért veszélyes emberek. Amíg talán nevetünk rajtuk (és nem lesznek oly csodálat tárgya, akik megzavarják az emberek fejét), addig rendben van, de ha egyszer a nép, az istenadta nép megmozdul, nagy vihar kerekedik. Örök tanulság, hogy az imádatra, csodálatra egyedül Isten méltó, aki kezében tart mindenkit és mindent. Ne a celebekben bízzunk, hiszen azok is csak olyanok, mint Madame Dubarry:

XV. Lajos, a nem olyan fényes, mint XIV. Lajos

XV. Lajos, a nem olyan fényes, mint XIV. Lajos

“Míg a grófnénál folyt a készülődés, a bemutatásnak híre futott a városban. Ha mégoly dolog­ta­lan is a párizsi nép, ha mégoly közönyösnek látszik is, nincsen nála pletykásabb a föld kere­kén. Az udvar hírességeit és cselszövényeiket senki sem ismerte olyan jól a tizen­nyolcadik században, mint az utca bámész népe, holott be sem bocsátották a paloták ünnepségeire, s legföljebb csak a hintóajtók kacskaringós cirádáit vagy éjszakában loholó lakájok sejtelmes libériáit láthatta. Akkoriban nem volt szokatlan, ha valamelyik udvari nagyságot Párizs-szerte ismerték; a magyarázat egyszerű: a színházban, a sétányokon az udvar játszotta a főszerepet. És Richelieu úr, az olasz színkörben álló székén, vagy Dubarryné, fényes, fejedelmi fogatán, ugyanúgy alakították szerepüket a nagyközönség előtt, mint akármelyik közkedvelt színész vagy színésznő manapság.
Az emberek sokkal nagyobb érdeklődést tanúsítanak az ismert arcok iránt. Egész Párizs ismerte Dubarrynét, aki a gazdag, fiatal és szép nők szenvedélyével mutogatta magát szín­házban, sétautakon, boltokban. No meg aztán ismerték a képmásait, a torzképeit, és ismerték Zamore-t. Ennélfogva, a bemutatás bonyodalmai legalább annyira foglalkoztatták Párizs népét, mint magát az udvart. Eznap megint összecsődült a sokaság a Királyi Palota terén, ámde – már megbocsásson érte a filozófia – nem a Régence Kávéházban sakkozgató Rousseau úrra voltak kíváncsiak, hanem a király kegyencnőjét kívánták látni csodahintóján és csoda­ruhájában, amelyről már széltében-hosszában beszéltek. „Egy vagyonba kerülünk Francia­or­szágnak”, mondta volt találóan Dubarry, és mi sem természetesebb, mint hogy Franciaország, amelyet Párizs képviselt, gyönyörködni akart a színjátékban, melyet oly drágán fizetett meg.” —bizony a politikai színjáték és egyes vezetők rongyrázása ma is igen sokba kerül a népnek.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013/01/19 hüvelyk Olvasónapló, Történelem

 

Címkék: , , , , , , , ,

XV. Lajos is tokajit ivott – Balsamo I/2

tokaji

A 3 puttonyos, ami “még” iható, mert a több puttonyos ízvilága már nagyon tömény

“A grófné elvette a pípirust, összegöngyölte, fidibuszformán, s letette a tányérja mellé. A király csak nézte.
– Felség – szólalt meg Chon -, egy kis tokajit.
– Őfelsége, az osztrák császár pincéjéből… – tódította a grófné -; nyugodtan megihatja felséged.
– Ó, a császár pincéjéből… – mondta a király – csak nekem van ilyen borom.
– Én is az ön pincemesterétől szereztem, felség.
– Hogyan! Megszédítette…?
– Nem, ráparancsoltam.
– Helyes a válasz, grófné…”

Vagyis a tokaji bor tényleg híres volt, nem csak anekdota szinten, hanem Dumas is bele foglalta a regényébe, a Joseph Balsamoba. Ráadásul a részletből az is kiderül, hogy az osztrák császár sem vetette meg, tartott belőle a pincéjében. Részben az íze miatt kedvelték, de azt is érdemes megemlíteni, hogy sok hasznos tápanyagot tartalmaznak a jó borok, ami által kis mennyiségben tényleg jó hatású. Nem véletlen, hogy 100 évvel ezelőtt még receptre is írták az orvosok: sőt, az orvosi latin órákon 20 évvel ezelőtt a ragozását is tanították velünk: Vinum Tokajense Passum… (érdekes blogbejegyzés itt – fotóval).

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013/01/17 hüvelyk Olvasónapló, Történelem

 

Címkék: , , , , , , , , , , , , , , ,