Alexandre Dumas méretes műve a Joseph Balsamo. Az alcíme az, hogy Egy orvos feljegyzései. Már korábban jeleztem, hogy ez egy átverés. Az öreg Sanyi, vagyis Dumás Sanyi (csak így hívjuk a családunkban; Balsamót, meg Balzsamos Jóskának) fantáziája elszabadult. De hát ez már csak így van a történelmi regényeknél, a történelmi tényekkel elég lazán bánik. Ráadásul a könyvben szereplő orvos igazából egy spiritiszta mágus, aki a szabadkőművesek egyik pillére – persze az író szerint.
Az Európa Könyvkiadó reprezentatív kiadása kb. ötezer forint, ajándéknak szép, bár kevéssé praktikus. Az összesen több mint 1500 oldal még ketté választva is súlyos, nehéz. Ennél sokkal olcsóbb és könnyebben kezelhető, ha valakinek van egy eBook olvasója és a Magyar Elektronikus Könyvtárból egyszerűen letölti (letölthető itt). Ahol egyébként 23 műve fenn van!
Korábbi bejegyzésekben néhány érdekességet felvillantottam a könyv első kötetéből. Most, a másodiknak mindössze ezt az egy bejegyzést szánom, két aprósággal:
1. Csetepaté a Falkland szigetek körül
Hát ezek a nagyhatalmak már akkor sem bírtak magukkal az Atlanti óceán déli részén. Gyermekkorom emléke, hogy a hírekben állandóan emlegették ezt a szigetcsoportot. Ráadásul egy ismerősöm – nemrégiben halt meg (Ernő bácsi) –, akkor Angliában élt és szolgált a brit hadseregben, tengeralattjárón pedig dolgozott is abban harcban. Szóval a feszültség már akkor, a XVIII. század második felében elkezdődött:
“- De az angolokkal… az ördög vigye el!
– Felséged talán fél az angoloktól?
– Hát, a tengeren…
– Legyen nyugodt felséged: unokabátyám, de Praslin herceg, a tengerészeti miniszter megmondhatja, hogy hatvannégy hadihajója van, nem számítva a sólyán lévőket; továbbá megvan az anyag, hogy egy éven belül még tizenkettőt építsünk… Végül, ötven elsőrendű fregatt, ami tengeri háborúban félelmetes erő. A szárazföldön még jobban állunk, ott van Fontenoy.
– Jó, jó; de miért verekedjem én az angolokkal, kedves herceg? A Dubois-kormány, mely korántsem volt olyan ügyes, mint az öné, mindig elkerülte a háborút Angliával.
– Meghiszem azt, felség! Dubois abbé havi hatszázezer fontot kapott az angoloktól.
– Na de herceg!
– Bizonyítékom van rá, felség.
– Elhiszem; de mi okát látja a háborúnak?
– Anglia egész Indiát akarja; a tisztjeinknek kénytelen voltam parancsot adni a legkeményebb, a legellenségesebb magatartásra. Az első összetűzésre Anglia tiltakozni fog; határozott véleményem az, hogy ne adjunk helyt a tiltakozásnak. Hadd tiszteljék felséged kormányát erejéért, mint ahogy valamikor pénzéért tisztelték.
– Ej, lassan a testtel! India, ki tudja? Olyan messze van az!
A herceg az ajkába harapott.
– Van ennél közelebbi casus belli is, felség – mondta.
– Még nincs vége! Mi a fene?
– A spanyolok ragaszkodnak a Falkland-szigetek birtokához… Az angolok önkényesen elfoglalták Egmont kikötőjét, a spanyolok kiűzték őket onnét; Anglia dühöng, megfenyegeti a spanyolokat: a legvégső eszköztől sem riad vissza, ha nem kap elégtételt.
– Hát aztán! Ha a spanyoloknak még sincs igazuk, hadd marakodjanak.”
A Wikipedia így foglalja össze a szigetek történelmét, megvilágítva a fenti párbeszéd hátterét:
“Felfedezése óta mozgalmas a Falkland-szigetek története. Egyaránt birtokának nyilvánította Franciaország, Nagy-Britannia, Spanyolországés Argentína. Településeket létesítettek és hagytak el a szigeteken. Az 1770. évi falklandi válság a háború szélére sodorta a francia-spanyol szövetséget Nagy-Britanniával. A spanyol igényt örökölte Argentína. 1831. december 28-án Lexington amerikai hadivitorlás elpusztította Puerto Luis argentin települést. 1833-ban Nagy-Britannia vette birtokába a szigeteket. Argentína továbbra is saját területének tekintette őket. Ezt a vitát használta fel az argentin katonai junta arra, hogy 1982-ben megtámadja és rövid időre megszállja a szigeteket. A brit expedíciós csapatok a két hónapig tartó falklandi háborúban visszafoglalták a Falkland-szigeteket.”
2. Versailles, Nagy Trianon, Kis Trianon
“XIV. Lajos, miután megépíttette Versailles-t, s megismerte a nagyság hátrányait, és látta a testőrökkel zsúfolt tágas termeket, az udvaroncokkal tömött előszobákat, a lakájokkal, apródokkal és léhűtőkkel teli folyosókat és félemeleteket, azt gondolta magában, hogy Versailles pontosan olyan, amilyennek XIV. Lajos akarta, s amilyennek Mansard, Le Brun és Le Nôtre megalkotta: Istennek való szállás, de nem emberi lakóhely.
Ekkor a nagy király, aki ember is volt szabad idejében, megépíttette magának Trianont, hogy ott szabadon lélegezzék, s egy kicsit elbújjon a világ szeme elől. De Achilles kardja, amely kifárasztotta Achillest is, elviselhetetlen teherré vált a törpe utód számára.
XV. Lajosnak még Trianon, ez a fiók Versailles is túlságosan pompás volt, s ezért építészével, Gabriellel, megépíttette magának a kis Trianont, ezt a hatvan négyzetlábnyi házacskát.
A háztól balra egy jellegtelen és dísztelen, tégla alakú épületet emeltek: ez lett a szolgák és a vendégek lakóhelye. Mintegy tíz vendégre számítottak s vagy ötven szolgára. Ez az épület sértetlenül áll ma is. Földszintje, emelete és manzárdja van. A földszintet kikövezett árok veszi körül s választja el a cserjéstől; minden ablaka rácsos, csakúgy, mint az első emeleten. A trianoni oldal felől az ablakok egy kolostori kerengőre emlékeztető hosszú folyosót világítanak meg.
A folyosóról nyíló nyolc vagy kilenc ajtó a lakásokba vezet; előszobából, jobbra és balra egy-egy szobácskából, valamint az épület belső udvarára néző egy vagy két hálófülkéből áll mindegyik.
A földszinten konyhák vannak.
A padláson a cselédség szobái.
Ebből áll a kis Trianon.”
Most már legalább képben vagyok, hol írták alá a békeszerződést. Hány millió ember élete dőlt el, ott, akkor abban a teremben a hosszú asztalnál…
A hétköznapok fogságában 