Emlékezetes orvoskolléga – Szerdahelyi Ferenc

Nem éppen a tegnapi újság cikke került a kezembe, lassan 30 év telt el, amióta az alábbi írás megjelent. Voltam vagy 13-14 éves és éppen az általános iskola sikeres befejezésén igyekeztem. Akkoriban Népújságnak hívták a Heves Megyei Hírlapot, ami ma is nép-újság, hiszen a népnek, a magyar nép heves megyei tagjainak szól, még ha nem is munkásmozgalmi értelemben.

A cikk főszereplője az a főorvos kollégám, aki bizony a heves megyei fertőző beteg ellátás meghatározó alakja volt negyven éven keresztül. 1926-ban született és a lenti riportból kiderül, hogyan került Egerbe. Magam elsős egyetemistaként találkoztam vele, amikor ápolástan gyakorlat igazolására az oktatásért felelő igazgató helyetteshez, vagyis Szerdahelyi főorvoshoz kellett menni. Csak arra emlékszem, hogy a fertőző osztály első emeleti lépcsőházi fordulójába jött ki elém és gyorsan beszélt. Aztán szorosabb lett a kapcsolat, hiszen 1992-től a kórházi fertőzésekkel foglalkozó Nosocomialis Szolgálatot vezette (nyugdíjasként), ahol 1997-től időnként, 2001-től pedig folyamatosan, szorosan működtünk együtt.

 

Népújság, 1985. december 14. szombat
A gyógyítás és az emberség
A hivatásról dr. Szerdahelyi Ferenccel

Már a címadásnál elnézést kértem gondolatban dr. Szerdahelyi Ferenctől, a megyei kórház fertőző osztályának vezetőjétől, az intézmény általános főigazgató-helyettesétől. Nem illik ugyanis hozzá ez a hangzatos nyitány, sokkal szerényebb annál, hogy ő maga ilyen szófordulatot, mondatfűzést használna. Úgy érzem, hogy azok, akik ismerik, mégis egyetértenek velem abban, hogy ezzel kell indítanom a róla szóló írást: a gyógyítás és az emberség szétválaszthatatlanul összefonódott egyéniségében. Olyannyira, hogy még beszélni is nehezen tud róla. Elképzelhetetlen ugyanis számára másfajta magatartás, természetesnek tekinti azt, ami mások számára szokatlan.

– Harmincöt évvel ezelőtt, 1950-ben szereztem orvosi diplomámat – emlékezik beszélgetőtársunk – Édesapám maga is ezt a hivatást választotta, 1934-ben került ide Egerbe Poroszlóról. Az ő munkáján keresztül szerettem meg a gyógyítást, s még dr. Sziklay Árpád fordított ebbe az irányba, aki a cisztereknél iskolaorvos volt. Ott jártam gimnáziumba, s egyénisége nagy hatást gyakorolt rám. Pályafutásomat a debreceni gyerekklinikán kezdtem. Már szigorló  koromban foglalkoztatott a legkisebbek egészsége, ezért döntöttem így. Debrecenben sok-sok tapasztalatot szereztem: 1951-től klinikai gyakornokként, majd 1954-től tanársegédként tevékenykedtem. Kishíján 12 évet töltöttem itt. Közben három szakképesítést szereztem: 1954-ben gyermekgyógyászatit, 1958-ban röntgent és 1962-ben a fertőző betegségest. Tudományos kutatásokban is részt vállaltam, elsősorban a csecsemőkori sorvadás megelőzésével kapcsolatban. Egerbe 1962-ben jöttem vissza: osztályvezető főorvosnak neveztek ki a Heves Megyei Tanács Kórháza (ma Markhot Ferenc Oktatókórház és Rendelőintézet) fertőző betegellátó osztályára.

Azok közé tartozik dr. Szerdahelyi Ferenc, akik a barokk városhoz kötődnek. Már fiatal korában életre szóló élményeket szerzett itt, ezért hűséges a településhez. Talán el sem tudná képzelni az életét máshol: a környezet, a szellemi élet olyan közeget jelent számára, amelyet nem tud nélkülözni. Szívesen emlékszik vissza a forró hangulatú zenei és színházi estékre, nagy tisztelettel és szeretettel emlegeti barátait, de mint túrázó, a Bükk és a Mátra tájait is nagy vonzerőnek tartja. Ezek együtt teszik otthonná számára ezt a vidéket és semmihez sem hasonlítható értékké Egert. Továbbadta ezt a szeretetet gyermekeinek: fia és lánya is orvosként tért vissza a diploma megszerzése után.

– Egy 40 ágyas kis fertőző osztály élére kerültem. Szerencsére 1965-ben 70 ágyassá alakíthattuk át. Megkaptam a segítséget ahhoz, hogy egy valóban eredményes betegellátást szervezhessek meg. Leginkább a tűzoltók munkájához hasonlítanám ezt a területet. A váratlan járványok komoly feladatokat adhatnak. Állandóan készenlétben kell lenni, mert nem csökken a veszély. Valamikor úgy gondoltuk, hogy könnyebb dolgunk lesz, de beigazolódott, hogy rendre újabb és újabb kihívások jelentkeznek. Emlékezetes például az 1974-es recski tífuszjárvány, amikor 83-an estek át ezen a súlyos kóron. Ma már a különböző védőoltások jó megelőzést nyújthatnak, de ha fölszámolunk valamilyen betegséget, jön más. Így például legyőztük a gyermekbénulást, de már itt van a mirigyláz vagy a hepatitisz, a fertőző májgyulladás. Nem is szólva olyan hírhedt kórról, mint az AIDS. Emellett arra is kell gondolni, hogy olykor a már lebírt “ellenség” is felütheti a fejét. Bízom abban, hogy a következő ötéves tervben megvalósítják ennek az osztálynak a rekonstrukcióját is, hogy megfelelő hátterünk legyen ehhez a feladathoz.

Határozottan cselekszik a beteg életéért, egészségéért, csak a célra figyelve Szerdahelyi főorvos. Egyúttal tiszteli még azt is, akivel éppen hadakozik, pöröl igaza védelmében. Talán éppen e jellemvonásaiból adódik, hogy fertőző osztályt vezet: éppen itt kell a leggyorsabban felismerni a kórokozót, és fellépni ellene, minden erővel elejét venni a nagyobb bajnak. Ez egyszerre igényel határozottságot és emberismeretet: meg kell találni adott körülmények között a legeredményesebb és leghumánusabb megoldásokat. Akik ismerik, több történetet is tudnak erről. Beszélik, milyen elszántsággal küzd minden egyes rábízott gyermekért, vagy felnőttért. Arról is híres, hogy milyen körültekintően állapítja meg a diagnózist. Egyszer szamárköhögéssel küldtek hozzá egy gyermeket, de őt gondolkodóba ejtette a különleges eset. Olyan ritka kórt állapított meg, amelyre nemigen van példa. Amikor aztán a kis beteg Svájcba került, a legjobb európai specialistához, az csodálkozva vette kézbe a leletét, meglepődve a magyar kolléga éleslátására.

– A debreceni klinikán szerettem meg az orvostudomány ezen ágát. Úgy érzem, ez áll hozzám legközelebb. Ha fölismerem a kórokozót, s tisztában vagyok a szervezet védekező képességével, akkor gyorsan eredményt tudok elérni. Nagyon lényegesnek tartom, hogy a beteg gyermekkel és felnőttel foglalkozóknak legyen mindig idejük arra, hogy alaposan kikérdezzék őket és hozzátartozóikat. Az én véleményem szerint is egy jó kórelőzmény-felvétel már fél diagnózis. A modern műszerek sokat nyújtanak, de nem pótolják a gyűjtött tapasztalatokat és az elméleti tudást. Szerintem manapság csak az menjen orvosnak, aki szereti ezt a munkát. Valódi értelmét a sikerélmény adja meg, az anyagiak nem hiszem, hogy bárkit igazából kielégíthetnének. Ezen a pályán az a legnagyobb hála, hogyha az ember idejében tud valamit tenni másokért. Egyébként nagyon nehéz, göröngyös hivatás ez. Sokszor nincs elég ideje az egészségügyben dolgozónak annyit foglalkozni a beteggel, amennyit szeretne, olyan kapcsolatot kialakítani, ami a gyógyításhoz nagyon fontos. Lényegesnek tartom, hogy az orvos nyugodt családi körülmények között dolgozhasson, ezt biztosította számomra harminc év óta segítő, kedves feleségem.

Nemcsak a gyógyítást, de a tudományos munkát, sőt a közéleti tevékenységet is igen fontosnak tartja beszélgetőtársunk. Számos dolgozata jelent meg, nemcsak hazánkban, de külföldön is. Megkapta az Érdemes Orvos címet, a Munka Érdemrend ezüst fokozatát, és a Heves Megye Egészségügyéért kitüntetést. A megyei egészségügyi szakszervezet etikai bizottságának elnöke volt. Vezetőségi tagja szakmája egyik legrangosabb szervezetének, a Magyar Infektológiai Társaságnak. Itt emlékéremmel is jutalmazták tevékenységét. Az orvostanhallgatók képzésében is részt vesz, ezért 1983-ban címzetes egyetemi docens lett.

Nem szívesen beszél ezekről az eredményekről: feladatának, sőt kötelességének tartja mindazt, amit elvégez. Nem múlhatott el nyomtalanul ez a sokféle munka: az elismeréseken kívül infarktust is szerzett. Azóta jobban kell vigyáznia magára, de úgy igyekszik megszervezni életét, hogy ne tegye lentebb a mércét.
Ma is a régi, harmincöt éves praxisával a háta mögött példaadóan lelkiismeretes. Úgy mondják: a régi vágású orvosok közé tartozik. Jó lenne az, ha mai kollégái mind többet hasznosíthatnának az ő és kortársai tapasztalataiból, mert tud valami olyasmit, ami valóban emberségessé, egyben hatékonnyá teszi a gyógyítást.

Gábor László

MZ—Szerdahelyi főorvosra, mint egy tanítványaként emlékezem meg. Nagyon sokat tanultam tőle. A fenti cikk nem propaganda, nem egy elfogult, túlzó írás, hanem valódi képet nyújt erről az orvoskollégáról. Emlékét őrizzük. Sajnos 80. életévét nem érte meg, még 2005-ben elhunyt, de akkor, közeledő születésnapján megemlékeztünk róla tudományos ülés keretében (2006. április 13-án). Nagy formátumú rendezvény lett, a Bartakovics Béla Művelődési Ház nagyterme megtelt. Több százan jöttek el, hogy meghallgassák az előadókat.