RSS

Az orvos, a betege és a betegség

11 feb
Dr. Bálint Mihály valamikor az 1960-as évek második felében

Dr. Bálint Mihály valamikor az 1960-as évek második felében

Nagyra törőnek tűnik a cím — elsőre. Az általam olvasott kötet nem mást próbál leírni, összefoglalni, mint azt, amikor az orvoshoz a beteg az ő betegségével belép. Mi történik ekkor?
Ez a könyv nem könnyű olvasmány. Az ember azt gondolná, hogy mivel orvos-beteg viszonyról ír a szerző, talán egy orvos könnyedén megbirkózik az oldalakkal. De nem így van, mert Bálint Mihály a legmélyéig megy (pszichoanalitikusként nem is tehet mást), az orvos-beteg találkozásokat elemzi esetek kapcsán, melyeket háziorvosokból szervezett csoportos beszélgetések során hoztak elő a kollégák.
Emigrációban, az 1950-es évek első felében kezdte meg a kutatást és az orvosokból szerveződő, esetmegbeszéléseken alapuló csoportok ma is léteznek. Az alapító neve alapján: bálint-csoportoknak nevezik. Sőt, külön tárasaság létezik Angliában: http://balint.co.uk/ Magam először a Semmelweis Egyetemen, harmadéves medikus koromban hallottam róla, talán Holló professzor emlegette, mint alapművet. Az angol eredetit egy bizonyos Liebermann Lucy fordította, szerkesztette Dr. Gegesi Kiss Pál akadémikus.

Ízelítőként hadd idézzek a könyvből két részletet. Az első egy nagy igazságra világít rá. Magam is találkozom ilyen esetekkel. Amikor egy kisgyermeknek visszatérő banális légúti infekciói, fertőzései vannak, sokan felvetik, hogy baj lehet-e az immunrendszerével. Az esetek jelentős részében ez nem igazolódik, a háttér viszont felderítetlen marad:

“Legyen szabad felidéznem annak a fiúcsecsemőnek az esetét, akit az anyja gyakorlatilag egy egész éven át hetenként egyszer vagy kétszer elhozott az orvoshoz. Az orvos nagyon pontosan diagnosztizálta a fellépő, különféle kisebb betegségeket, a tonsillitist, a meghűlést, az influenzát, a köhögést, a bronchitist, a dührohamokat stb. Az orvos az összes ilyen diagnózis-cédulát nagyon lelkiismeretesen rávezette az előjegyzési kartonra; előírta az egyes betegségeknek megfelelő kezelést; és így papíron az eset lezárult számára. Tudta, hogy a betegség valódi oka nem a fiúban rejlett, hanem az anya-gyermek viszonyban, amely nem fejlődhetett egészségesen, mert aggódó bizonytalanságában az anya túlterhelte ezt a viszonyt, és jobban korlátozta a fiának a szabadságát, mint amit egy egészséges gyermek elviselhetett volna.”—érdemes erre a háttérre is odafigyelni, esetleg rákérdezni, terelni a szülő gondolatait is.

A másik részlet arról szól, amikor egy orvos egy másik orvos segítségét kéri. Konzílium, konzultáció. Lehet segíteni messziről, távolságot tartva. Lehet kollegiálisan, valóban konzultálva. De a legfontosabb, hogy őszintének kell lenni és tudásunk legjavát kell adni:

“…ha a két résztvevő orvos közül az egyik egy szakorvos, a másik pedig gyakorlóorvos, bizonyos további tényezők is hatnak, amelyek a helyzetet vagy a beteggel való bánást még sokkal nehezebbé teszik. Ezeket a tényezőket úgy lehet összefoglalni, mint a tanár-tanítvány viszony állandósulását. A gyakorlóorvos ambivalens tisztelettel tekint fel a konziliáriusaira, akiknek az állásuknál fogva többet kell tudniok, és gyakran többet is tudnak bizonyos betegségekről, mint ő. Ha ezt az események nem igazolják, a gyokorlóorvos kritikussá válik és nagyon elégedetlen lesz, de akadályozva érzi magát a megfelelő lépések megtételében azon tisztelet miatt, amelyet a konziliáriusok örököltek az Orvosképző Kórházban működött elődeiktől.

Az 1961-es első magyar kiadás borítója

Az 1961-es első magyar kiadás borítója

Az is igaz, hogy néhány konziliárius több mint hajlamos ennek a tanári állásnak a fenntartására. A szemináriumainkon az orvosok gyakran olvastak fel konziliáriusoktól származó közléseket, főleg olyanokat, amelyeket nem tartottak kielégítőknek. Az elégedetlenség leggyakoribb oka az volt, hogy a konziliáriusok teljesen meg nem felelő alapon nyilvánítottak véleményt és adtak felületes pszeudo-pszichiátriai tanácsokat, ahelyett, hogy egyenesen és őszintén megmondták volna, hogy nem találtak a szakterületükre tartozó olyan betegséget, ami megfelelt volna a beteg tüneteinek; vagy más szavakkal: ilyen vonatkozásban nincs szükség szakorvosi szolgálataikra és azoknak nincs semmi haszna. Számos konziliárius, aki az orvosok tanárainak az utóda, nyilvánvalóan kötelezőnek érzi, hogy azt színlelje, többet tud, mint amennyit valóban tud.”—hát ebbe a hibába nem szabad beleesnie annak, aki konzíliumot ad.

Antikváriumban talán még kapható az általam birtokolthoz hasonló korú első kiadás: http://www.antikvarium.hu/konyv/dr-balint-mihaly-az-orvos-a-betege-es-a-betegseg-87888

Vagy éppen újra kiadták (többszörösen) és még kapható az Animula kiadás:
http://www.animula.hu/index.php?page=adatlap&konyv=12&csoportid=10

Reklámok
 
Hozzászólás

Szerző: be 2014/02/11 hüvelyk Kórház és a szakma, Olvasónapló

 

Címkék: , , , , , , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: