RSS

beteg címkéhez tartozó bejegyzések

Egy újabb öreg gondolatai

Annak idején az I-es számú SOTE belgyógyászati klinikán tölthettem gyakorlataimat, akkor már de Châtel Rudolf professzor volt az intézet vezetője. Őt előzte meg Holló professzor, aki nyugdíjasként gyakorlatvezetőm lehetett (roppant fegyelmezett és logikus gondolkodású orvos volt). Ő emlegette a klinika korábbi vezetőjét, Magyar Imre professzort, akinek a nevét jól ismertük, hiszen a Magyar-Petrányi belgyógyászat tankönyv évtizedekig volt használatban, mint egyetemi tankönyv (jó vastag kötetek). Annak idején (90-es évek) vettem meg egy könyvét. “Kici, óccó”, de hasznos gondolatok vannak benne. Stílusa egészen jó. Nem véletlenül, hiszen Magyar professzornak szépirodalmi vénája és ambíciói is voltak (több regénye is megjelent). Bár az 1980-as évek elején íródott, az alább idézett gondolatokból látni fogjuk, hogy ma is aktuális.

Részleteket szeretnék közreadni ebből a kis könyvecskéből.

Magyar Imre közérthető, könnyedebb írása az orvos és a beteg kapcsolatáról

Magyar Imre közérthető, könnyedebb írása az orvos és a beteg kapcsolatáról

Elég tetemes számú oldalon foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a milyennek is kellene lennie egy orvos személyiségének (27. oldal): “Személyiségének fontos jegye tehát a munkaképesség megőrzése súlyos emocionális helyzetben. A háborús vagy háborúval kapcsolatos emlékek bukkannak elő a gyógyszerhiány vagy az eszközhiány emléke és más emlékek, amelyek arra vonatkoznak, hogy időnként gyógyító munkát kellett végezni mindenféle gyógyító eszköz hiányában is fronton, munkatáborban, romok között. Az igazi gyógyító orvos egyénisége azé az orvosé, aki akkor is gyógyít, amikor ez csak szavakkal és magatartással lehetséges, ilyen körülmények között nyilatkozik meg igazán, ami természetesen nem jelenti azt, hogy ezek a körülmények kívánatosak. De ez a tulajdonság teszi lehetővé az orvos munkáját mindenféle rendellenes állapotban, pánikban, riadalomban, zűrzavarban, amikor az orvos feladata nem csupán a szorosan vett gyógyítás, hanem a nyugalom biztosítása. Engedtessék meg, hogy a gyógyító orvos személyiségének e jegyére hivatkozzam akkor is, amikor a mai kórházi vagy klinikai osztályt említem a maga zsúfoltságával, betegelhelyezési nehézségeivel, folyamatosan visszatérő inkurábilis vagy elfekvő betegeivel. Idős, inkább ápolásra, mint gyógyításra szoruló anyókáival, aggastyánjaival, szociális indok alapján kórházba került személyeivel, akiknek körében különösen a fiatal, ambiciózus orvos esetleg úgy érzi, hogy ezért alig volt érdemes alaposan és tudományosan is képeznie magát. Súlyos emocionális helyzetről van ilyenkor is szó, melyben az igazi gyógyító orvos megőrzi a munkája és a betegek iránti szeretetet és tevékenységét nem engedi bizony demoralizáló körülmények hatására megváltozni.” – hát, igen. Egyáltalán nem könnyű, amikor valamit megálmodik egy gyermek (“Orvos leszek!”), aztán végül teljesen más körülmények, betegcsoportok, feltételek között találja magát.

34. oldal – ma is hasonló a helyzet, mint 35 évvel ezelőtt: “Fegyelmezettségre és önuralomra a gyógyító tevékenységben elsősorban akkor van szükség, amikor az elvégzendő munka mennyisége nincsen arányban a rendelkezésre álló idővel.Ez első sorban zsúfolt rendeléseinken fordul elő. Ilyenkor a rendelkezésre álló idő megfelelő beosztása vagy szükség szerint meghosszabbítása nagy fegyelmezettséget és nyugodtságot követel meg. Ugyanezen tulajdonságokra van szükség azokkal a betegekkel szemben, akik lehetőségeikkel visszaélve az orvosban az ő szolgálatukra rendelt fizetett alkalmazottat látnak csupán és követeléseiknek nem szabnak határt. A fegyelmezett orvost ilyen esetben mindig az a megoldás vezeti, hogy ő az egészséges végül is beteg vagy legalább valamilyen defektusban szenvedő emberrel áll szemben, akit ez a defektus bizonyos mértékben feljogosít arra, hogy türelmetlen vagy izgatott legyen. Vagy ez a türelmetlenség és izgatottság részéről legalábbis megérthető. A nyugalom és a türelem a legjobb és legtöbbször egyetlen fegyver az ilyen, gyakran agresszív és igazságtalan vagy követelőző betegek lefegyverezésében.”

99. oldal – véletlenek pedig vannak. Isten különösen kegyelmes volt a példában szereplő emberhez: “Magam észleltem olyan esetet a klinikai betegellátás folyamán, hogy a beteghordó a gyomor röntgenvizsgálatára rendelt beteg helyett – elnézés következtében – hevesen tiltakozó szomszédját vitte le a röntgen-laboratóriumba, aki pneumoniájából (tüdőgyulladás) már meggyógyult, de még mint lábadozó a klinikán tartózkodott. A röntgenvizsgálatot elvégezték és kezdődő, de már jól felismerhető gyomordaganatot találtak. E betegnek utólagos kikérdezés alapján sem volt semmiféle panasza. Daganatát megoperálták, az malignusnak (rosszindulatú) bizonyult. A beteg állapota kifogástalanú maradt és soha sem értette meg, hogy miért kellett a gyomrát megoperálni.”

137. oldal – Az író egy amerikai tudományos kutatás eredményeire hivatkozik, melyben hasonló következtetésekre jutott, mint a magyar egészségügyet megfigyelő Magyar professzor: “A közlemény a betegek 50%-át sorolja abba a csoportba, amelyben objektív elváltozás nem mutatható ki. Azt hiszem, körzeti rendelőinkben és intézeteinkben ez a szám vagyis, az általunk neurózisnak bélyegzett esetek száma kb. hasonló vagy még nagyobb. Ezt a számot ugyanis nagyon megnövelte az a körülmény, hogy részben a helyes egészségügyi propaganda eredményeként és részben azonban az ingyenes betegellátás vívmánya következtében egyre több beteg olyan jelentéktelen panaszok miatt is felkeresi az orvost, melyek miatt régen alig fordult volna orvoshoz. A beteg természetesen nem ítélheti meg, hogy panaszai mennyire komolyak, úgy, hogy az orvoshoz forduló betegek számának csökkentésére – ez teszi oly röviddé az egy betegre fordítható időt és ez teszi olyan óriásivá a rendelőinkben megforduló betegek számát – a jövőben sem lehet kiszámítani. A funkcionális panaszok megítélésére ha az  orvosnak valóban ez a törekvése és nem csupán benyomásokra óhajt támaszkodni, ami komoly betegségek elnézésének veszélyével jár, sokkal több időt kell fordítania mint egy típusos szervi betegség tüneteinek felismerésére.” – igen, ma is látjuk, hogy sokszor apró cseprő panaszokkal érkező betegek töltik ki azt az időt, ami a súlyosabb, sürgősebb, problémásabb betegekre kellene fordítani, nem is beszélve az erőforrásokról.

140. oldal – végül pedig a hálapénzről: “Úgy gondolja ugyanis, hogyha nem hoz áldozatot, nem is gyógyul meg. Megszokta, hogy mindenért megfizet, vízért, gázért, villanyért, melegért, közlekedésért, ruháért, könyvért. Nem képes beleélni magát a gondolatba, hogy éppen az egészségügyi ellátásért nem kell fizetnie és gyakran nem is értékeli az olyan szolgáltatást, melyért ő semmit sem nyújt. A hálapénz nem kívánatos elterjedésének nézetem szerint a gyógyulni kívánó beteg a fő oka, akinek a tudata nem fejlődött együtt a körülményekkel. Az orvost viszont elégtelen anyagi megbecsülése készteti az együttműködésre. Fiatal orvoskoromban a hálapénz fogalma teljesen ismeretlen volt és a klinikán ahol dolgoztam, noha fizetést csak nagyon kevesen kaptak és azok is nevetséges összeget, senkinek sem jutott eszébe, hogy a kórteremben fekvő betegtől bármit is elfogadjon. A fizető betegek orvosi díjat fizettek, melyet a klinikai orvosok között szétosztottak (“kiskassza”). Magángyakorlatból egy-két év ingyen munka után már tisztességesen meg lehetett élni. De nem jut eszébe a nyugati betegnek sem, vagy a nyugati orvosnak sem, hogy az orvos munkáját a fizetett díjakon vagy a biztosító által fizetett díjakon kívül a beteg külön összeggel honorálja. Az orvosok fizetése azonban olyan, hogy illegális kiegészítésre nincsen szükségük. Hazánkban a hálapénz kárhoztatott, de megtűrt kategória és addig eredményesen nem lehetett küzdeni ellene, amíg az orvos legális fizetéséből megélni nem tud és családját értelmiségi dolgozóhoz méltó szinten fenntartani nem képes. Ha a hálapénzt az orvos kezdeményezi és nem a beteg, a megvetés, sőt, a kiközösítés mindenképpen jogos. A költségmentes egészségügyi ellátás keretén belül dolgozó olyan orvos, aki a betegtől pénzt kér, fegyelmi eljárást érdemel…”

Ma már azért elterjedt a magángyakorlat, magánorvosi praxis működtetése, de mégsem oldotta meg a hálapénz kérdését.

Reklámok
 
Hozzászólás

Szerző: be 2015/10/10 hüvelyk Kórház és a szakma, Olvasónapló

 

Címkék: , , , , , , , , , , , , ,

Az orvos, a betege és a betegség

Dr. Bálint Mihály valamikor az 1960-as évek második felében

Dr. Bálint Mihály valamikor az 1960-as évek második felében

Nagyra törőnek tűnik a cím — elsőre. Az általam olvasott kötet nem mást próbál leírni, összefoglalni, mint azt, amikor az orvoshoz a beteg az ő betegségével belép. Mi történik ekkor?
Ez a könyv nem könnyű olvasmány. Az ember azt gondolná, hogy mivel orvos-beteg viszonyról ír a szerző, talán egy orvos könnyedén megbirkózik az oldalakkal. De nem így van, mert Bálint Mihály a legmélyéig megy (pszichoanalitikusként nem is tehet mást), az orvos-beteg találkozásokat elemzi esetek kapcsán, melyeket háziorvosokból szervezett csoportos beszélgetések során hoztak elő a kollégák.
Emigrációban, az 1950-es évek első felében kezdte meg a kutatást és az orvosokból szerveződő, esetmegbeszéléseken alapuló csoportok ma is léteznek. Az alapító neve alapján: bálint-csoportoknak nevezik. Sőt, külön tárasaság létezik Angliában: http://balint.co.uk/ Magam először a Semmelweis Egyetemen, harmadéves medikus koromban hallottam róla, talán Holló professzor emlegette, mint alapművet. Az angol eredetit egy bizonyos Liebermann Lucy fordította, szerkesztette Dr. Gegesi Kiss Pál akadémikus.

Ízelítőként hadd idézzek a könyvből két részletet. Az első egy nagy igazságra világít rá. Magam is találkozom ilyen esetekkel. Amikor egy kisgyermeknek visszatérő banális légúti infekciói, fertőzései vannak, sokan felvetik, hogy baj lehet-e az immunrendszerével. Az esetek jelentős részében ez nem igazolódik, a háttér viszont felderítetlen marad:

“Legyen szabad felidéznem annak a fiúcsecsemőnek az esetét, akit az anyja gyakorlatilag egy egész éven át hetenként egyszer vagy kétszer elhozott az orvoshoz. Az orvos nagyon pontosan diagnosztizálta a fellépő, különféle kisebb betegségeket, a tonsillitist, a meghűlést, az influenzát, a köhögést, a bronchitist, a dührohamokat stb. Az orvos az összes ilyen diagnózis-cédulát nagyon lelkiismeretesen rávezette az előjegyzési kartonra; előírta az egyes betegségeknek megfelelő kezelést; és így papíron az eset lezárult számára. Tudta, hogy a betegség valódi oka nem a fiúban rejlett, hanem az anya-gyermek viszonyban, amely nem fejlődhetett egészségesen, mert aggódó bizonytalanságában az anya túlterhelte ezt a viszonyt, és jobban korlátozta a fiának a szabadságát, mint amit egy egészséges gyermek elviselhetett volna.”—érdemes erre a háttérre is odafigyelni, esetleg rákérdezni, terelni a szülő gondolatait is.

A másik részlet arról szól, amikor egy orvos egy másik orvos segítségét kéri. Konzílium, konzultáció. Lehet segíteni messziről, távolságot tartva. Lehet kollegiálisan, valóban konzultálva. De a legfontosabb, hogy őszintének kell lenni és tudásunk legjavát kell adni:

“…ha a két résztvevő orvos közül az egyik egy szakorvos, a másik pedig gyakorlóorvos, bizonyos további tényezők is hatnak, amelyek a helyzetet vagy a beteggel való bánást még sokkal nehezebbé teszik. Ezeket a tényezőket úgy lehet összefoglalni, mint a tanár-tanítvány viszony állandósulását. A gyakorlóorvos ambivalens tisztelettel tekint fel a konziliáriusaira, akiknek az állásuknál fogva többet kell tudniok, és gyakran többet is tudnak bizonyos betegségekről, mint ő. Ha ezt az események nem igazolják, a gyokorlóorvos kritikussá válik és nagyon elégedetlen lesz, de akadályozva érzi magát a megfelelő lépések megtételében azon tisztelet miatt, amelyet a konziliáriusok örököltek az Orvosképző Kórházban működött elődeiktől.

Az 1961-es első magyar kiadás borítója

Az 1961-es első magyar kiadás borítója

Az is igaz, hogy néhány konziliárius több mint hajlamos ennek a tanári állásnak a fenntartására. A szemináriumainkon az orvosok gyakran olvastak fel konziliáriusoktól származó közléseket, főleg olyanokat, amelyeket nem tartottak kielégítőknek. Az elégedetlenség leggyakoribb oka az volt, hogy a konziliáriusok teljesen meg nem felelő alapon nyilvánítottak véleményt és adtak felületes pszeudo-pszichiátriai tanácsokat, ahelyett, hogy egyenesen és őszintén megmondták volna, hogy nem találtak a szakterületükre tartozó olyan betegséget, ami megfelelt volna a beteg tüneteinek; vagy más szavakkal: ilyen vonatkozásban nincs szükség szakorvosi szolgálataikra és azoknak nincs semmi haszna. Számos konziliárius, aki az orvosok tanárainak az utóda, nyilvánvalóan kötelezőnek érzi, hogy azt színlelje, többet tud, mint amennyit valóban tud.”—hát ebbe a hibába nem szabad beleesnie annak, aki konzíliumot ad.

Antikváriumban talán még kapható az általam birtokolthoz hasonló korú első kiadás: http://www.antikvarium.hu/konyv/dr-balint-mihaly-az-orvos-a-betege-es-a-betegseg-87888

Vagy éppen újra kiadták (többszörösen) és még kapható az Animula kiadás:
http://www.animula.hu/index.php?page=adatlap&konyv=12&csoportid=10

 
Hozzászólás

Szerző: be 2014/02/11 hüvelyk Kórház és a szakma, Olvasónapló

 

Címkék: , , , , , , , , , , , , ,

Egy tucat “C”

Fliedner professzor előadása alapján

Fliedner professzor előadása alapján

Mennyi? Egy tucat, vagyis 12, ami úgy jön össze, hogy kétszer 6 (2×6). Olyan 12 c-betű ez, ami nagyon fontos üzenetet hordoz az orvostudománnyal, orvoslással kapcsolatosan. Nézzük meg az elsőt, vagyis a 4C – concept +2C:

C – Competence – vagyis kompetencia – egy orvosnak alapvető, hogy figyelembe vegye, meddig terjed a tudása, jogosultsága, mit szabad megtennie és mikor kell azt mondania, hogy eddig terjed a tudásom, jogköröm.
C – Creativity – vagyis kreativitás – az orvosnak fontos nemcsak feltalálnia magát a nehéz esetek kapcsán, hanem sokszor van szükség arra, hogy kreatívan, a tudásához, képességeihez mérten alkosson.
C – Continuity – vagyis folytonosság – amikor egy orvos évek óta gondoz betegeket, amikor egy közösség – város, megye, kórház, kollégák – számít rá, akkor ha egyszer csak eltűnik, akkor bizony olyan űrt hagyhat maga mögött, ami bajt okozhat.
C – Confidence – bizalom – nagyon fontos az orvos-beteg bizalom, enélkül nincs orvoslás…

Eddig a 4C, aztán a +2:

C – Club – vagyis klub – az orvosok, egészségügyi dolgozók a kórházban nem kaszínózhatnak, de a klub vagyis egy cél érdekében működő, egymás felé fokozott bizalommal bíró közösségnek lenniük is kell. Enélkül nem megy.
C – Cooperation – vagyis együttműködés – a fentiekből egyértelműen következik: a gyógyítás csapatmunka, orvos az asszisztensnő, ápolónő, beteghordó stb. nélkül nem tud eredményes munkát végezni.

Akkor mi a másik 6C (az egy tucatnak a másik fele)? Nem más, mint az orvoslás alapvető értékeinek, erényeinek a sora. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy: Core values of medicine.

C – Confidencebizalom
C – Confidentialitymagabiztosság
C – Competencerátermettség
C – Contractszerződés
C – Commitmentelkötelezettség
C – Community responsibilityfelelősség a közösség felé

Talán az első három, sőt még az “elkötelezettség” is érthető, de mi lehet a szerződés és az utolsó pont?
szerződés – Az orvos nemcsak jogilag, de gyakorlatilag és lelkileg is szerződésben áll a beteggel. A társadalmon belül vannak íratlan és írott szabályai is a gyógyításnak. Ennek része, hogy a beteg azért jön a rendelőbe, mert szeretne meggyógyulni, az orvos pedig a “szerződés” értelmében a betegért mindent meg is tesz. Sajnos ezt a szerződést sokszor a betegek maguk rúgják fel, amikor nem hallgatnak az orvosra. De ez egy külön téma.
felelősség – A “felelősség a közösség felé” pedig magában foglalja azt is, hogy bár képes az orvostudomány az igen drága szervtraszplantációra vagy nagyon költséges, különleges gyógyszeres kezelésre, bizony egy-egy országnak meg kell válogatnia, hogy melyik beavatkozásra mennyi pénzt áldoz. Előfordulhat ugyanis, hogy egyetlen vagy néhány beteg életének pár hetes, hónapos meghosszabbítása olyan költséges, ami megroggyanthatja az ellátórendszer vagy egy kórház kötségvetését, ezáltal veszélyeztetve a betegellátást. Így aztán minden orvos köteles valamilyen szinten a közösség érdekeit is figyelembe venni, amikor kezébe veszi a tollat és rendelkezik.

Kedves Orvoskollégák! Kérném ennek értelmében gyakorolni a hivatásunkat!

Ezúton mondok köszönetet Theodor M. Fliednernek (Professor Theodor MFliedner, Altrektor der Universität Ulm und Leiter des Arbeitsbereichs Strahlenmedizinische Forschung der Medizinischen Fakultät), aki ezt az üzenetet átadta néhány évvel ezelőtt Ulmban egy kurzuson.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013/01/22 hüvelyk Kórház és a szakma

 

Címkék: , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , ,

Azok a vénák – folytatás

Már korábban beszámoltam arról, hogy a kollégák közül többen is foglalkoznak írással, ami nem merül ki egy blog vezetésében, hanem novellák, szösszenetek, sőt regények is születnek.

Egy újabbat hadd közöljek most itt:

Csirmaz Lívia: Nyegle Elek

„Szende doktornőnek ez a napja is úgy kezdődött mint eddig bármikor: végigtapogatta, nyomkodta, hallgatta azt az 50 beteget, akik a várakozás hosszú óráiban kellőképpen elrémisztették, kioktatták egymást, vagy éppen jól összevesztek a bekerülés sorrendjét illetően. Kinyújtóztatta elgémberedett derekát.

– Egy kicsit lazítok, míg az asszisztensnő ebédel. – gondolta, és épp a cipőjét készült levenni, mikor erélyes kopogtatás hallatszott.

„Ki a fene lehet az?” – gondolta, mert ilyen csúnyát ki nem ejtett volna a száján, ez elképzelhetetlen volt. Valaki ugyan hallani vélte, hogy egyszer azt mondotta a doktornő, hogy „A kakas csípje meg!”, de ez valószínűleg rágalom.

Az ajtóban egy magas, nagydarab fiatalember állt.

…”

A teljes írás olvasható: itt (klikk)

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011/09/16 hüvelyk Emberek, Kórház és a szakma, Vélemény

 

Címkék: , , , ,