Der Kamin – németül azt jelenti, hogy kandalló. Sajnos, mindössze ez jutott eszembe, amikor a “camino” kifejezést először hallottam. Sőt, a “kaminofen” méginkább hasonlít hozzá. Aztán láttam az óriásposzter kampányt évekkel ezelőtt. Ide nem messze, két utcával odébb is volt egy nagy kék poszter, rajta a kagylóval. Sárga kagyló, talán valami ősi Shell reklám (Go well, go Shell). Nem, nem erre gondoltam, mert látszott, hogy könyvről van szó. Aztán megtudtam, hogy spanyol vidéken játszódó regényről van szó. El Greco jutott szembe, a görög spanyol, s festőzseni. Ha szabad olyat mondani, hogy “kedvenc festő”. Akkor azt mondhatom: Greco a kedvenc festőm. Az elnyújtott alakok, arcok, amelyeken mindig lobog valamiféle mennyei fény, mintha lángnyelvek táncolnának, megragadtak. Megszerettem, több mint 20 éve, ippeg a 18. életévemben. Olyankor változik az ember, képes még Grecoért is rajongani.
Így pár év után kezembe vettem a könyvet, aminek címe: El camino – Az út (írója Tolvaly Ferenc). Kolléganőim régóta ajánlották, most Édesanyám könyvespolcán megláttam, kölcsönkértem. Nem is akármilyen példány, mert az író 2008-ban egy író-olvasó talákozón dedikálta is.
Az első 30-40 oldal után megijedtem. Szakmai ártalom, de az jutott eszembe, hogy amikor a főszereplő útnak indult, akkor valamilyen központi idegrendszeri fertőzést szedett össze és lázálmában hagymázas képzelgéseit írta le. Aztán rájöttem, hogy mint a lélektan szakértője, előre megfontolt szándékkal válogatta össze a képeket, álmokat, álmodozásokat, hogy a több száz oldalon nyilvánvaló legyen a lelki fejlődés. S bár személy szerint több ponton kritikus vagyok az íróval, a regényről elmondható, hogy profin megírt és szerkesztett mű (ha csak arra gondolok, hogy nem találtam benne sajtóhibát, már jó pont, mert a mai könyvek éppen a számítógépes szövegszerkesztés felgyorsulása miatt gyakran hemzsegnek a hibáktól). A jókor, jó helyen felvillantott érzések, zsigeri megjegyzések nagy hatással vannak az olvasóra.
Néhány részlet, ami különösen tetszett a műben:
“Akkor még sokkal nagyobb különbség volt éjjel és nappal között. Most nehéz Európában olyan helyet találni, ahová ne világítana be legalább egy lámpa, ahonnan ne lehetne látni valamilyen mesterséges világítást. Mi már nem tudjuk, mi az a tökéletes sötétség. Éjfekete, mondjuk még ma is, amikor az éjszakák világosabbak, a tarka fények mozgalmasabbak, mint valaha egy karneválon volt. Éjsötét? Hol van az már! Lépdelek, fürkészem magam előtt a messziségben világító település fényeit. Aztán az égre nézek, ahol fent, a magasban három fényes pont, egy sárga és két piros, biztosan egy utasszállító repülőgép suhan némán. Koromsötét, mondjuk, pedig már a kormot is alig ismerjük a távfűtés, mikrosütő, elektromos kerámialap, cirkókazán világában. Koromsötét? Alonso kuncog mellettem. Ti már semmit sem tudtok igazi csendről, igazi sötétről. Ti már zaj- és fényszennyezésben éltek. Valaha! Igen, valaha sokkal élesebb volt a határ! Tudod is te, mit jelentett a magányos zarándoknak ötszáz, nyolcszáz éve a vaksötétben messze pislogó világosság!? Tudhatod-e, milyen volt egy ordítás, egy távoli kiáltás az éjszakában?! Szenvedés és boldogság, jó- és balszerencse, tél és nyár, egészség és halálos kór. Mind óriási ellentét. Oly messze egymástól, mint két kontinens.” —a fény kérdése engem is sokat foglalkoztat (lásd bejegyzés: Lámpázás).
A főszereplő gondolatvilága a változás közben gyakran foglalkozik a hit, Isten létezésének kérdésével. Azt sajnálom, hogy bár megtalál valamit vagy valakit az út során/végén, mégsem a Biblia Istenét leli meg.
“Ha létezik Isten, tehát igaz az, ami a Szentírásban van, akkor valós az örök élet ígérete is – folytatom tegnap esti gondolataimat. Ennek egyetlen tétje van: a hit. Mit vesztek azzal, ha hiszek Istenben, és mégsem létezik. Legfeljebb egy parányi véges élet röpke örömeit. Tehát, még akkor is, ha a valószínűsége annak, hogy van Isten, a nullához közelít, érdemes a hitre tenni. A logika azt diktálja, hogy a végtelen boldogság ígéretének engedni kell, még akkor is, ha szinte valószínűtlennek tűnik. Az eredmény szempontjából még a variációk hosszú sora is lényegtelen. Van Isten, de nem mindenható, van Isten, de nem végtelen, van Isten, de személyes sorsommal nem foglalkozik, és így tovább. Az úton alig tettem meg néhány kilométert, de magamban messze jutottam – gondolom, amikor Villarentébe érkeztem.” —lehet, hogy későbbi műveit is el kellene olvasnom, ahol már megtalálja?
Még egy részlet, ahol mesterien játszik a képekkel:
“Elhitettem magammal, hogy elég a belső káoszhoz még egy keveset hozzáadni, és majd fényes csillag pattan ki a lelkemből. Parányi lyukat kell fúrni az idő üvegcsövébe, és elillan belőle az, amit életünk során belesűrítettünk. És mindennek pillanatok alatt vége van, csak egy apró buborék marad az idő szellentésének jeléül. Így próbálok az idő folyamának egyik partjáról a másikra jutni. Hánykódom egy dióhéjban. Néha felsejlik bennem, hogy nincs másik part, csak a tajtékzó hullámok vannak.”
Egyszeri olvasásra mindenképpen ajánlom a művet. Kitekintés ez a ma emberének gondolkodására, érzelemvilágára. A főszereplő egyszerre típus, de karaktere sokat változik, talán túlságosan is kiszámíthatóan.
A hétköznapok fogságában 