Annak idején az I-es számú SOTE belgyógyászati klinikán tölthettem gyakorlataimat, akkor már de Châtel Rudolf professzor volt az intézet vezetője. Őt előzte meg Holló professzor, aki nyugdíjasként gyakorlatvezetőm lehetett (roppant fegyelmezett és logikus gondolkodású orvos volt). Ő emlegette a klinika korábbi vezetőjét, Magyar Imre professzort, akinek a nevét jól ismertük, hiszen a Magyar-Petrányi belgyógyászat tankönyv évtizedekig volt használatban, mint egyetemi tankönyv (jó vastag kötetek). Annak idején (90-es évek) vettem meg egy könyvét. “Kici, óccó”, de hasznos gondolatok vannak benne. Stílusa egészen jó. Nem véletlenül, hiszen Magyar professzornak szépirodalmi vénája és ambíciói is voltak (több regénye is megjelent). Bár az 1980-as évek elején íródott, az alább idézett gondolatokból látni fogjuk, hogy ma is aktuális.
Részleteket szeretnék közreadni ebből a kis könyvecskéből.
Elég tetemes számú oldalon foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a milyennek is kellene lennie egy orvos személyiségének (27. oldal): “Személyiségének fontos jegye tehát a munkaképesség megőrzése súlyos emocionális helyzetben. A háborús vagy háborúval kapcsolatos emlékek bukkannak elő a gyógyszerhiány vagy az eszközhiány emléke és más emlékek, amelyek arra vonatkoznak, hogy időnként gyógyító munkát kellett végezni mindenféle gyógyító eszköz hiányában is fronton, munkatáborban, romok között. Az igazi gyógyító orvos egyénisége azé az orvosé, aki akkor is gyógyít, amikor ez csak szavakkal és magatartással lehetséges, ilyen körülmények között nyilatkozik meg igazán, ami természetesen nem jelenti azt, hogy ezek a körülmények kívánatosak. De ez a tulajdonság teszi lehetővé az orvos munkáját mindenféle rendellenes állapotban, pánikban, riadalomban, zűrzavarban, amikor az orvos feladata nem csupán a szorosan vett gyógyítás, hanem a nyugalom biztosítása. Engedtessék meg, hogy a gyógyító orvos személyiségének e jegyére hivatkozzam akkor is, amikor a mai kórházi vagy klinikai osztályt említem a maga zsúfoltságával, betegelhelyezési nehézségeivel, folyamatosan visszatérő inkurábilis vagy elfekvő betegeivel. Idős, inkább ápolásra, mint gyógyításra szoruló anyókáival, aggastyánjaival, szociális indok alapján kórházba került személyeivel, akiknek körében különösen a fiatal, ambiciózus orvos esetleg úgy érzi, hogy ezért alig volt érdemes alaposan és tudományosan is képeznie magát. Súlyos emocionális helyzetről van ilyenkor is szó, melyben az igazi gyógyító orvos megőrzi a munkája és a betegek iránti szeretetet és tevékenységét nem engedi bizony demoralizáló körülmények hatására megváltozni.” – hát, igen. Egyáltalán nem könnyű, amikor valamit megálmodik egy gyermek (“Orvos leszek!”), aztán végül teljesen más körülmények, betegcsoportok, feltételek között találja magát.
34. oldal – ma is hasonló a helyzet, mint 35 évvel ezelőtt: “Fegyelmezettségre és önuralomra a gyógyító tevékenységben elsősorban akkor van szükség, amikor az elvégzendő munka mennyisége nincsen arányban a rendelkezésre álló idővel.Ez első sorban zsúfolt rendeléseinken fordul elő. Ilyenkor a rendelkezésre álló idő megfelelő beosztása vagy szükség szerint meghosszabbítása nagy fegyelmezettséget és nyugodtságot követel meg. Ugyanezen tulajdonságokra van szükség azokkal a betegekkel szemben, akik lehetőségeikkel visszaélve az orvosban az ő szolgálatukra rendelt fizetett alkalmazottat látnak csupán és követeléseiknek nem szabnak határt. A fegyelmezett orvost ilyen esetben mindig az a megoldás vezeti, hogy ő az egészséges végül is beteg vagy legalább valamilyen defektusban szenvedő emberrel áll szemben, akit ez a defektus bizonyos mértékben feljogosít arra, hogy türelmetlen vagy izgatott legyen. Vagy ez a türelmetlenség és izgatottság részéről legalábbis megérthető. A nyugalom és a türelem a legjobb és legtöbbször egyetlen fegyver az ilyen, gyakran agresszív és igazságtalan vagy követelőző betegek lefegyverezésében.”
99. oldal – véletlenek pedig vannak. Isten különösen kegyelmes volt a példában szereplő emberhez: “Magam észleltem olyan esetet a klinikai betegellátás folyamán, hogy a beteghordó a gyomor röntgenvizsgálatára rendelt beteg helyett – elnézés következtében – hevesen tiltakozó szomszédját vitte le a röntgen-laboratóriumba, aki pneumoniájából (tüdőgyulladás) már meggyógyult, de még mint lábadozó a klinikán tartózkodott. A röntgenvizsgálatot elvégezték és kezdődő, de már jól felismerhető gyomordaganatot találtak. E betegnek utólagos kikérdezés alapján sem volt semmiféle panasza. Daganatát megoperálták, az malignusnak (rosszindulatú) bizonyult. A beteg állapota kifogástalanú maradt és soha sem értette meg, hogy miért kellett a gyomrát megoperálni.”
137. oldal – Az író egy amerikai tudományos kutatás eredményeire hivatkozik, melyben hasonló következtetésekre jutott, mint a magyar egészségügyet megfigyelő Magyar professzor: “A közlemény a betegek 50%-át sorolja abba a csoportba, amelyben objektív elváltozás nem mutatható ki. Azt hiszem, körzeti rendelőinkben és intézeteinkben ez a szám vagyis, az általunk neurózisnak bélyegzett esetek száma kb. hasonló vagy még nagyobb. Ezt a számot ugyanis nagyon megnövelte az a körülmény, hogy részben a helyes egészségügyi propaganda eredményeként és részben azonban az ingyenes betegellátás vívmánya következtében egyre több beteg olyan jelentéktelen panaszok miatt is felkeresi az orvost, melyek miatt régen alig fordult volna orvoshoz. A beteg természetesen nem ítélheti meg, hogy panaszai mennyire komolyak, úgy, hogy az orvoshoz forduló betegek számának csökkentésére – ez teszi oly röviddé az egy betegre fordítható időt és ez teszi olyan óriásivá a rendelőinkben megforduló betegek számát – a jövőben sem lehet kiszámítani. A funkcionális panaszok megítélésére ha az orvosnak valóban ez a törekvése és nem csupán benyomásokra óhajt támaszkodni, ami komoly betegségek elnézésének veszélyével jár, sokkal több időt kell fordítania mint egy típusos szervi betegség tüneteinek felismerésére.” – igen, ma is látjuk, hogy sokszor apró cseprő panaszokkal érkező betegek töltik ki azt az időt, ami a súlyosabb, sürgősebb, problémásabb betegekre kellene fordítani, nem is beszélve az erőforrásokról.
140. oldal – végül pedig a hálapénzről: “Úgy gondolja ugyanis, hogyha nem hoz áldozatot, nem is gyógyul meg. Megszokta, hogy mindenért megfizet, vízért, gázért, villanyért, melegért, közlekedésért, ruháért, könyvért. Nem képes beleélni magát a gondolatba, hogy éppen az egészségügyi ellátásért nem kell fizetnie és gyakran nem is értékeli az olyan szolgáltatást, melyért ő semmit sem nyújt. A hálapénz nem kívánatos elterjedésének nézetem szerint a gyógyulni kívánó beteg a fő oka, akinek a tudata nem fejlődött együtt a körülményekkel. Az orvost viszont elégtelen anyagi megbecsülése készteti az együttműködésre. Fiatal orvoskoromban a hálapénz fogalma teljesen ismeretlen volt és a klinikán ahol dolgoztam, noha fizetést csak nagyon kevesen kaptak és azok is nevetséges összeget, senkinek sem jutott eszébe, hogy a kórteremben fekvő betegtől bármit is elfogadjon. A fizető betegek orvosi díjat fizettek, melyet a klinikai orvosok között szétosztottak (“kiskassza”). Magángyakorlatból egy-két év ingyen munka után már tisztességesen meg lehetett élni. De nem jut eszébe a nyugati betegnek sem, vagy a nyugati orvosnak sem, hogy az orvos munkáját a fizetett díjakon vagy a biztosító által fizetett díjakon kívül a beteg külön összeggel honorálja. Az orvosok fizetése azonban olyan, hogy illegális kiegészítésre nincsen szükségük. Hazánkban a hálapénz kárhoztatott, de megtűrt kategória és addig eredményesen nem lehetett küzdeni ellene, amíg az orvos legális fizetéséből megélni nem tud és családját értelmiségi dolgozóhoz méltó szinten fenntartani nem képes. Ha a hálapénzt az orvos kezdeményezi és nem a beteg, a megvetés, sőt, a kiközösítés mindenképpen jogos. A költségmentes egészségügyi ellátás keretén belül dolgozó olyan orvos, aki a betegtől pénzt kér, fegyelmi eljárást érdemel…”
Ma már azért elterjedt a magángyakorlat, magánorvosi praxis működtetése, de mégsem oldotta meg a hálapénz kérdését.
A hétköznapok fogságában 