RSS

belgyógyászat címkéhez tartozó bejegyzések

Egy újabb öreg gondolatai

Annak idején az I-es számú SOTE belgyógyászati klinikán tölthettem gyakorlataimat, akkor már de Châtel Rudolf professzor volt az intézet vezetője. Őt előzte meg Holló professzor, aki nyugdíjasként gyakorlatvezetőm lehetett (roppant fegyelmezett és logikus gondolkodású orvos volt). Ő emlegette a klinika korábbi vezetőjét, Magyar Imre professzort, akinek a nevét jól ismertük, hiszen a Magyar-Petrányi belgyógyászat tankönyv évtizedekig volt használatban, mint egyetemi tankönyv (jó vastag kötetek). Annak idején (90-es évek) vettem meg egy könyvét. “Kici, óccó”, de hasznos gondolatok vannak benne. Stílusa egészen jó. Nem véletlenül, hiszen Magyar professzornak szépirodalmi vénája és ambíciói is voltak (több regénye is megjelent). Bár az 1980-as évek elején íródott, az alább idézett gondolatokból látni fogjuk, hogy ma is aktuális.

Részleteket szeretnék közreadni ebből a kis könyvecskéből.

Magyar Imre közérthető, könnyedebb írása az orvos és a beteg kapcsolatáról

Magyar Imre közérthető, könnyedebb írása az orvos és a beteg kapcsolatáról

Elég tetemes számú oldalon foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a milyennek is kellene lennie egy orvos személyiségének (27. oldal): “Személyiségének fontos jegye tehát a munkaképesség megőrzése súlyos emocionális helyzetben. A háborús vagy háborúval kapcsolatos emlékek bukkannak elő a gyógyszerhiány vagy az eszközhiány emléke és más emlékek, amelyek arra vonatkoznak, hogy időnként gyógyító munkát kellett végezni mindenféle gyógyító eszköz hiányában is fronton, munkatáborban, romok között. Az igazi gyógyító orvos egyénisége azé az orvosé, aki akkor is gyógyít, amikor ez csak szavakkal és magatartással lehetséges, ilyen körülmények között nyilatkozik meg igazán, ami természetesen nem jelenti azt, hogy ezek a körülmények kívánatosak. De ez a tulajdonság teszi lehetővé az orvos munkáját mindenféle rendellenes állapotban, pánikban, riadalomban, zűrzavarban, amikor az orvos feladata nem csupán a szorosan vett gyógyítás, hanem a nyugalom biztosítása. Engedtessék meg, hogy a gyógyító orvos személyiségének e jegyére hivatkozzam akkor is, amikor a mai kórházi vagy klinikai osztályt említem a maga zsúfoltságával, betegelhelyezési nehézségeivel, folyamatosan visszatérő inkurábilis vagy elfekvő betegeivel. Idős, inkább ápolásra, mint gyógyításra szoruló anyókáival, aggastyánjaival, szociális indok alapján kórházba került személyeivel, akiknek körében különösen a fiatal, ambiciózus orvos esetleg úgy érzi, hogy ezért alig volt érdemes alaposan és tudományosan is képeznie magát. Súlyos emocionális helyzetről van ilyenkor is szó, melyben az igazi gyógyító orvos megőrzi a munkája és a betegek iránti szeretetet és tevékenységét nem engedi bizony demoralizáló körülmények hatására megváltozni.” – hát, igen. Egyáltalán nem könnyű, amikor valamit megálmodik egy gyermek (“Orvos leszek!”), aztán végül teljesen más körülmények, betegcsoportok, feltételek között találja magát.

34. oldal – ma is hasonló a helyzet, mint 35 évvel ezelőtt: “Fegyelmezettségre és önuralomra a gyógyító tevékenységben elsősorban akkor van szükség, amikor az elvégzendő munka mennyisége nincsen arányban a rendelkezésre álló idővel.Ez első sorban zsúfolt rendeléseinken fordul elő. Ilyenkor a rendelkezésre álló idő megfelelő beosztása vagy szükség szerint meghosszabbítása nagy fegyelmezettséget és nyugodtságot követel meg. Ugyanezen tulajdonságokra van szükség azokkal a betegekkel szemben, akik lehetőségeikkel visszaélve az orvosban az ő szolgálatukra rendelt fizetett alkalmazottat látnak csupán és követeléseiknek nem szabnak határt. A fegyelmezett orvost ilyen esetben mindig az a megoldás vezeti, hogy ő az egészséges végül is beteg vagy legalább valamilyen defektusban szenvedő emberrel áll szemben, akit ez a defektus bizonyos mértékben feljogosít arra, hogy türelmetlen vagy izgatott legyen. Vagy ez a türelmetlenség és izgatottság részéről legalábbis megérthető. A nyugalom és a türelem a legjobb és legtöbbször egyetlen fegyver az ilyen, gyakran agresszív és igazságtalan vagy követelőző betegek lefegyverezésében.”

99. oldal – véletlenek pedig vannak. Isten különösen kegyelmes volt a példában szereplő emberhez: “Magam észleltem olyan esetet a klinikai betegellátás folyamán, hogy a beteghordó a gyomor röntgenvizsgálatára rendelt beteg helyett – elnézés következtében – hevesen tiltakozó szomszédját vitte le a röntgen-laboratóriumba, aki pneumoniájából (tüdőgyulladás) már meggyógyult, de még mint lábadozó a klinikán tartózkodott. A röntgenvizsgálatot elvégezték és kezdődő, de már jól felismerhető gyomordaganatot találtak. E betegnek utólagos kikérdezés alapján sem volt semmiféle panasza. Daganatát megoperálták, az malignusnak (rosszindulatú) bizonyult. A beteg állapota kifogástalanú maradt és soha sem értette meg, hogy miért kellett a gyomrát megoperálni.”

137. oldal – Az író egy amerikai tudományos kutatás eredményeire hivatkozik, melyben hasonló következtetésekre jutott, mint a magyar egészségügyet megfigyelő Magyar professzor: “A közlemény a betegek 50%-át sorolja abba a csoportba, amelyben objektív elváltozás nem mutatható ki. Azt hiszem, körzeti rendelőinkben és intézeteinkben ez a szám vagyis, az általunk neurózisnak bélyegzett esetek száma kb. hasonló vagy még nagyobb. Ezt a számot ugyanis nagyon megnövelte az a körülmény, hogy részben a helyes egészségügyi propaganda eredményeként és részben azonban az ingyenes betegellátás vívmánya következtében egyre több beteg olyan jelentéktelen panaszok miatt is felkeresi az orvost, melyek miatt régen alig fordult volna orvoshoz. A beteg természetesen nem ítélheti meg, hogy panaszai mennyire komolyak, úgy, hogy az orvoshoz forduló betegek számának csökkentésére – ez teszi oly röviddé az egy betegre fordítható időt és ez teszi olyan óriásivá a rendelőinkben megforduló betegek számát – a jövőben sem lehet kiszámítani. A funkcionális panaszok megítélésére ha az  orvosnak valóban ez a törekvése és nem csupán benyomásokra óhajt támaszkodni, ami komoly betegségek elnézésének veszélyével jár, sokkal több időt kell fordítania mint egy típusos szervi betegség tüneteinek felismerésére.” – igen, ma is látjuk, hogy sokszor apró cseprő panaszokkal érkező betegek töltik ki azt az időt, ami a súlyosabb, sürgősebb, problémásabb betegekre kellene fordítani, nem is beszélve az erőforrásokról.

140. oldal – végül pedig a hálapénzről: “Úgy gondolja ugyanis, hogyha nem hoz áldozatot, nem is gyógyul meg. Megszokta, hogy mindenért megfizet, vízért, gázért, villanyért, melegért, közlekedésért, ruháért, könyvért. Nem képes beleélni magát a gondolatba, hogy éppen az egészségügyi ellátásért nem kell fizetnie és gyakran nem is értékeli az olyan szolgáltatást, melyért ő semmit sem nyújt. A hálapénz nem kívánatos elterjedésének nézetem szerint a gyógyulni kívánó beteg a fő oka, akinek a tudata nem fejlődött együtt a körülményekkel. Az orvost viszont elégtelen anyagi megbecsülése készteti az együttműködésre. Fiatal orvoskoromban a hálapénz fogalma teljesen ismeretlen volt és a klinikán ahol dolgoztam, noha fizetést csak nagyon kevesen kaptak és azok is nevetséges összeget, senkinek sem jutott eszébe, hogy a kórteremben fekvő betegtől bármit is elfogadjon. A fizető betegek orvosi díjat fizettek, melyet a klinikai orvosok között szétosztottak (“kiskassza”). Magángyakorlatból egy-két év ingyen munka után már tisztességesen meg lehetett élni. De nem jut eszébe a nyugati betegnek sem, vagy a nyugati orvosnak sem, hogy az orvos munkáját a fizetett díjakon vagy a biztosító által fizetett díjakon kívül a beteg külön összeggel honorálja. Az orvosok fizetése azonban olyan, hogy illegális kiegészítésre nincsen szükségük. Hazánkban a hálapénz kárhoztatott, de megtűrt kategória és addig eredményesen nem lehetett küzdeni ellene, amíg az orvos legális fizetéséből megélni nem tud és családját értelmiségi dolgozóhoz méltó szinten fenntartani nem képes. Ha a hálapénzt az orvos kezdeményezi és nem a beteg, a megvetés, sőt, a kiközösítés mindenképpen jogos. A költségmentes egészségügyi ellátás keretén belül dolgozó olyan orvos, aki a betegtől pénzt kér, fegyelmi eljárást érdemel…”

Ma már azért elterjedt a magángyakorlat, magánorvosi praxis működtetése, de mégsem oldotta meg a hálapénz kérdését.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2015/10/10 hüvelyk Kórház és a szakma, Olvasónapló

 

Címkék: , , , , , , , , , , , , ,

Varró Vince… az aggastyán

Varró könyve Hetényi professzorról

Varró könyve Hetényi professzorról

Varró Vince belgyógyász-gastroenterológus professzor a Nagy Öregek közé tartozik. 92 éves és még mindig friss. Az volt 2008-ban is, amikor 87 évesen könyvet írt egykori mesteréről, Hetényi Géza professzorról. Antikváriumban akadtam rá a Medicina kiadónál megjelent életrajzra. Nagyon tanulságos, hiszen nemcsak a szegedi I. Belklinika történetébe látunk bele, hanem – mivel a könyv alcíme: a Korányiak szellemi öröksége – a budapesti III. Belklinika 1909-1936-os életébe is beletekinthetünk. Ez volt az a klinika, ami a politika áldozata lett Hóman Bálint idejében. A könyvet melegen ajánlom minden egészségügyben dolgozó, különösen orvos számára, mert igen tanulságos.

Hadd illusztráljam egy érdekességgel. Varró Vince fotókkal, tudományos és egyéb cikkekkel is szinesíti könyvét.

Hetényi Géza írása a Dél-Magyarország-ban

Hetényi Géza írása a Dél-Magyarország-ban

“Hetényi Géza professzor levele a magánpraxis beszüntetéséről

Az Orvos-Egészségügyi Szakszervezet a ‘Gyógyíts jobban’ mozgalom keretén a kórházakon belüli magángyakorlat ellen is harcot indított.
Az intézeteken belüli magángyakorlat annak a kornak a maradványa, amelyben a magángyakorlat az orvosok kizárólagos, vagy túlnyomó részben megélhetési forrása volt. Abból a fizetésből, amit kaptak, semmiképpen sem tudtak megélni és ezeket a nevetségesen csekély összegeket a kormányzat éppen azzal indokolta, hogy az orvosok úgysem abból, hanem a magángyakorlatukból élnek meg. Ez azután számos kórházban odáig fajult, hogy a magángyakorlat valósággal középpontjává vált a kórház életének és amellett, hogy az orvosokat elvonta intézeti munkájuktól, egészségteleen szellemet is teremtett. Sok helyen az intézetbe való betegfelvételt bizonyos összeg lefizetéséhez, vagy felesleges ‘magánvizsgálat’ megejtéséhez kötötték: a fizető betegek számára mindig akadt hely, a szegénybetegeket, hacsak esetük valamilyen érdekességgel nem bírt, elutasították. Mulhatatlan volt továbbá, hogy a fizető betegek elvárták, hogy több szolgálatatásban és több figyelemben részesüljenek, mint a szegénybetegek és bizony elég sokan voltak orvosok, akiknek a beteghez való viszonyát elsősorban az szabta meg, számíthatott-e a betegtől valmilyen tiszteletdíjra és ha igen, milyen nagyra. Ez a ’tiszteletdíj’ minden tiszteletet nélkülözött és legtöbbször teljesen borravaló jellege volt.
Amióta Népköztársaságunk kellő fizetést biztosít az intézetekben és kórházakban dolgozó orvosoknak, semmi szükség nincs arra, hogy az elmúlt kornak ez a maradványa továbbra is viruljon egészségügyi intézményeinkben. Klnikáinkon és kórházainkban mindent meg kell tennünk abban az irányban, hogy a betegek egyformán a legjobb bánásmódban és ellátásban részesüljenek, hogy anyagi szolgáltatások indokolatlan előnyöket, így például kisebb szobában való elhelyezést, vagy megjavított étkezést a módosabb betegeknek ne biztosíthassanak, hogy az ilyen betegeknek sokszor indokolatlan szeszélyei az orvosokat napi munkájukban ne zavarják. Mindezideig azonban ezen a téren intézkedés nem történt…”—Dél-Magyarország, 1950. augusztus 6.

Na szóval, akkor csemegézzünk a cikkből, ne feledjük, 1950-ben vagyunk:

“…a nevetségesen csekély összegeket a kormányzat éppen azzal indokolta, hogy az orvosok úgysem abból, hanem a magángyakorlatukból élnek meg…”—az orvosi fizetések ma is vita tárgyát képezik. Soha nem fogják tudni megoldani egy nagy egészségügyi szervezeti masszában.

“számos kórházban odáig fajult, hogy a magángyakorlat valósággal középpontjává vált a kórház életének…”—erre mondták és mondják, hogy állandóan csak maszekoltak. Tényleg volt ilyen kórház?

“…az intézetbe való betegfelvételt bizonyos összeg lefizetéséhez… …a fizető betegek számára mindig akadt hely…”—’szabira megyünk, betesszük a nagymamit a kórházba.’ Rossz gyakorlat. Meg ne próbálja senki! Ehhez inkább több ápolási otthonra lenne szükség.

“Ez a ’tiszteletdíj’ minden tiszteletet nélkülözött és legtöbbször teljesen borravaló jellege volt.”—ma úgy hívják, hogy hálapénz és még szentesítették is. Siralmas.

“…anyagi szolgáltatások indokolatlan előnyöket, így például kisebb szobában való elhelyezést…”—ki és miért kerül az egy-két ágyas elkülönítő kórtermekbe. Ezt lehet és kell is tisztázni a legálisan működő VIP kórtermekkel részlegekkel. Sok helyen megoldották már.

Javaslom a fentieken elgondolkodni. Az 1950-es egészségügyi kormányzat nem tudta megoldani a kérdést. Ennek már 60 éve. Érdemes Korányi Sándor, Hetényi Géza, Varró Vince lelkületét és gondolatait követni, mert a történelem ismétli önmagát.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2013/03/03 hüvelyk Olvasónapló

 

Címkék: , , , , , , , , , , , , , , ,

A Kaszinó Ózdon szép…

Az ózdi tudományos ülés programfüzete

Saját szememmel láttam a tükörtermét (Tükörterem). Nem gondoltam volna, hogy ilyen reprezentatív helyet találnak a Magyar Belgyógyász Társaság Észak-Kelet Magyarországi Szakcsoportja Tudományos Ülésének helyszínéül… na, ez aztán a hosszú kifejezés. Azt jelenti, hogy a régió belgyógyászai összeülnek megvitatni a tudomány mai állását. Ami azért elég gyorsan változik. Ezért az ilyen rendezvények inkább csak ízelítőt adnak abból: hol tart már a tudomány.

Ennek a konferenciának a fő témája a belgyógyászat és az infektológia közös kérdései voltak. Így kerültem én is közéjük. Egy kolléganőt helyettesítettem, mint előadó.

A programban előadást tartott Szalka András, Prinz Gyula, Maródi László, Nagy Erzsébet, Jelenik Zsuzsanna, Szabó Judit és még sokan mások.

Szerepem egy olyan előadás megtartása volt, amiben a gyomor-bélrendszeri fertőzések gyakorlati kérdéseit feszegettem. Alább a diasor .pdf formátumban, ha valakit érdekel:

Klikk a képre a .pdf megtekintéséhez

 
Hozzászólás

Szerző: be 2012/05/26 hüvelyk Kórház és a szakma

 

Címkék: , , , , ,