Lelkünk erőforrásai fogytán

Mai rohanó világunkban bizony gyakran érezzük: lelkünk erőforrásai fogytán vannak. A hétköznapok monotóniája vagy éppen fárasztó és teljesíthetetlen kihívásai, viszontagságai könnyen megroppantják az embert. Erőre van szükségünk.

Nemrégiben kaptam kölcsön Anselm Grün (a német wikipediaban itt – szerzői adatlapja a Bencés Kiadónál itt) könyvét, a Lelkünk erőforrásai c. rövid elmélkedést. A mű elég tömény, itt-ott kemény lelki fejtegetésekbe bonyolódik, de mindenképpen azt várja, hogy az olvasó az íróval együtt gondolkodjon. Ez egy kicsit paradoxon is, hiszen az ember akkor olvasna ilyet, amikor szüksége van rá, de éppen akkor van rá szüksége, amikor fáradt, kimerült, ilyenkor pedig az olvasás nehezen megy. De egy biztos, a könyv számtalan hasznos ötletet ad, amit érdemes megszívlelni.

Néhány részletet mutatok be a könyvből, amolyan kedvcsinálónak.

“Álmodozz egyszerűen magadban arról, mit tennél szívesen. És ne értékeld le rögtön álmaidat azzal az érvvel, hogy úgyis irreálisak. Álmodozás közben fontos, hogy megengedjük kívánságainkat anélkül, hogy rögtön rákérdeznénk a konkrét megvalósításra. Csak a második lépésben gondold át, hogyan tudod konkrétan megvalósítani…”—a felnőtté válással éppen ezek az álmok vesznek el. Nem szabad hagyni!

“Az olvasmányélmények számomra gyermekkorom egészen mély nyomot hagyó tapasztalataihoz tartoznak, legalábbis, ha apámra gondolok, aki minden szombat délután eltemetkezett egy könyvbe. Amikor legidősebb nővérem elkezdett Karl May-t olvasni, gyakran nem találta meg könyveit: Apám elvette, hogy ő maga olvassa őket. Később előnyben részesítette a vallásos könyveket. Egészen idős koráig olvasott, mert tudni akarta, hogyan látják és értelmezik mások a hitet és az életet.”—az olvasó apa képe milyen fontos volt a gyermek Anselmnek!

“Az Újszövetség utolsó könyvében, a Jelenések könyvében, az üdvösséget, amelyet Krisztus ajándékoz nekünk, a forrás képével írják le. »Mert a Bárány, aki a trón közepén áll, legelteti, és élő vizek forrásához tereli őket, az Isten pedig letöröl a szemükről minden könnyet« (Jelenések könyve 7. rész, 17. vers) Maga Krisztus vezet bennünket a forrásokhoz, amelyekből ihatjuk a vizet, amely élővé tesz bennünket. A végső látomásban Krisztus, aki a trónon ül, meghív minket: »A szomjazónak ingyen adok az élet forrásának a vizéből« (Jelenések könyve 21. rész, 6. vers).”—163. oldal

Végül egy fontos kérdés (részlet a könyvből):

“Képzeld el: Nem sokkal halálod előtt megírod egy barátodnak vagy barátnődnek, mit akartál mondani és közvetíteni életeddel. Itt nem valamiféle tanításról van szó, hanem arról a kérdésről, mit szeretnél személyes léteddel kifejezni. Miről szeretnél tanúságot tenni? Csak önmagadról vagy valami nagyobb dologról: a szeretetről, az irgalmas Istenről? Mi az az üzenet, amelyet el szeretnél mondani a többieknek? Mit mondjanak rólad az emberek halálod után? Milyen ízt szeretnél hátrahagyni az emberekben? Milyen képeket akarsz belevésni az életről az emberek szívébe? Még ha indítékaink természetesen mindig sokrétűek is, és sohasem redukálhatjuk egyre, fontos, hogy voltaképpen számot vessünk azzal, mi lelkünk legmélyebb hajtóereje. Miért kelsz fel minden reggel? Csak rutin, mert hát így kell lennie, mert meg kell keresned a pénzedet? Vagy van mélyebb indítékod? Mit akarsz végeredményben közvetíteni életeddel?”