RSS

Gárdonyi címkéhez tartozó bejegyzések

Nem látom a jegenyét!

Pénteken (július 15-én) igazi “blogturista” voltam. A következőt olvastam ugyanis Gárdonyi Géza, Mai csodák c. könyvében:

“Én valamennyi fa között mégis a jegenyefát szeretem a legjobban. Sem árnyéka, sem gyümölcse, tudom, de van valami az ő egyedülvalóságában, hajthatatlanságában, fölemelkedettségében, ami tetszik nekem. Ha meghalok, azt szeretném, ha egy jegenyefát ültetnének a siromra. Nekem kedves az a gondolat, hogy egykor jegenyefa leszek és állok, mint éltem: magányosan, hallgató lombokkal, folyton az eget nézve: nappal a felhőket, éjjel a holdat, csillagokat.”

Felkerekedtem hát és elsétáltam az egri várba, megkerestem Gárdonyi sírját. A blog kedvéért meg akartam bizonyosodni az igazságról. Ugyan belépődíjat szednek még a sétáért is, de ezt megúsztam Várbarát igazolványommal. Igen, létezik ilyen, aki tagja a Várbarátok Körének, az egész évben ingyen bemehet a várba. Sőt nagyon sok hasznos programon is részt lehet venni. Szóval felsétáltam a vár dél keleti sarkába és megnéztem, vajon áll-e az a jegenyefa, amit Gárdonyi Géza szeretett volna a sírja fölé. Hát nem áll. Vannak ugyan fák, de az egyiksem jegenye. Mondjuk furcsán is nézne ki, hogy az egri vár egyik bástyájából az égnek mered egy szál jegenye. Táncsak nem hanyagságból maradt el a jegenye ültetés.

Íme a panoráma-fotó, amit készítettem:

Az egri vár észak-keleti csücske Gárdonyi Géza sírjával

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011/07/18 hüvelyk Emberek, Olvasónapló, Történelem

 

Címkék: , , , , , , , ,

Mai csodák 3 – Rablás a bogárvilágban

No comment, egyszerűen csak jó ez a kis történet, és a levéltetvek tényleg ilyen buták:

“A szilvafa egyik lombja hamvas volt a levéltetvek sokaságától.
A levéltetü a legbutább állat. Százával ül egyetlen egy szilvalevélen, holott ott van neki az egész fának minden gyönge hajtása. Annyi esze nincs, hogy odább menne s így olybá tűnik nekem a magukviselete, mintha egy regiment katona egyetlen egy ágyba akarna belefeküdni, holott mindegyiknek jut a kaszárnyában ágy bőven.
De még csak annyi esze sincs, hogy odább állna, mikor a hangya vagy a katicabogár közéjük megy. A katicabogár ott eszi meg egyiket a másik után közéjük állva, de azért nincs rá eset, hogy csak egy lépést is odább menne a többi. Bután engedi át az életét a bogár-oroszlánnak, legfeljebb a levegőt rugdossa, mikor a fejét beharapják.
A hangyától se menekül. A hangya fölfut a fán és derékon fog egyet: kiemeli a többi közül. Viszi. Akárhányszor szem­tanuja voltam így a szabin nők elrablásának a bogárvilágban.
Nyári időben sokszor elgondolkozva néztem, hogyan cipeli a hangya a szilvafa derekán lefelé a levéltetüt. Óriás teher lehet neki már a sulyánál fogva is, de a munkát még inkább megne­hezíti az, hogy a levéltetü rettenetesen kapálódzik s mindenüvé belekapaszkodik, ahova csak lehet. Legtöbbet kapaszkodik pedig a fakéreg repedéseibe.
A hangya mindig elrántja.
Alig tesz azonban egy ujjnyi utat, a levéltetü lába megint talál egy kiálló kérget s megint kapasz­kodik kétségbeesetten.
A hangya megint elrántja.
Órák telnek belé, míg le tudja vinni a fáról s képzelem, hogy izzad és hogyan káromkodik magában.
De még csak lent kezdődik a munka a fűerdőben, ahol a levéltetü még több kapaszkodót talál.
És tiz-husz hangya is vonszolja így egymásután a levéltetveket.”

A levéltetvekre jól hat bármelyik rovarölő: Actara vagy Decis, mint ahogy arról beszámoltam: itt.

Előzmény: Mai csodák 2 – Az orvoskolléga közbeszól c. bejegyzés
Folytatás: Mai csodák 4 – Hol van a fecske meg a gólya c. bejegyzés

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011/07/15 hüvelyk Olvasónapló

 

Címkék: , , , ,

Mai csodák 2 – Az orvoskolléga közbeszól

Gárdonyi Géza remekül ábrázolja a karaktereket. Nem véletlenül lett híres író. Idilli körülményeket és szereplőket használ a természettudományos kérdések feltárására is. Íme az egyik igen tanulságos történet (vigyázat, hosszú!):

“Erdélyi fürdő. Junius vége felé. Az étteremben három úr ebédel.
Az egyik kövérképü, de sárgás halvány színű katolikus pap. Lehet ötven éves. A szalvétát a nyakába kötötte, s hátul a tarkóján csomózta meg. Olyan erővel vágja a csirkét, mintha fából volna. Májbajos.
A másik úr világi ember. Valamivel fiatalabb. Sovány, mint az agár. Kockás pepita ruha van rajta és magas gallér. A szalvétát csak a térdén tartja. Unatkozva kevergeti a fekete kávéját.
Fővárosi báró: gyomor-idegbajos.
A harmadik egy egészséges képű szőkeszemüveges úr. Szakálas és kopasz, noha még alig harminc éves. Fekete lüszterkabát van rajta. A szalvéta csücske a mellényébe van tűzve.
Az a fürdőorvos. Tegnap költözött be a fürdőbe. A szomszéd városba való. A fürdői két hónap az aratása lesz.
Már a pap is végzett a csirkével, s leoldja a szalvétát a nyakáról. Szivartárcát von elő, s a tárcájából jószinü szivart. Legott be is csappantja a tárcát, s visszadugja a zsebébe.
Fösvény-e? Vagy csak azért nem kinálta meg a társait, mert a fürdőn az ötös stinkatoresz a legfinomabb szivar? – Ezt kérdi a két asztali társ magában.
A báró csészéjére ezalatt légy száll.
A báró egy könnyü mozdulattal elüzi.
A légy rászáll a papnak a fülére.
A pap elhajtja.
A légy visszaszáll a báróhoz és a bajuszára ül.
A báró ismét elkergeti.
Egy perc mulva ott a légy az orvos kopasz fején.
Ekkor a vendéglős fogja üldözőbe. Meg is csapja a lámpa oszlopon az asztalkendővel, amelyben a tányérokat szokta megtörülni.
A holt légy visszarántódik a kendővel, s lehullatóban ívet rajzol a levegőbe: beleesik a bárónak a kávéjába.
– Förtelmes teremtés! – hörken meg a báró, a kávét eltolva magától. – És ma már másodszor van részem ilyen utálatban!
S mikor ezt mondta: utálatban, az arca az orra körül fölráncolódott, mint az agáré, mikor varangyos béka ugrik eléje.
És folytatja:
– Délelőtt messzire bementem az erdőbe. Forrást kerestem. De éppen akkor nem talál az ember mikor keres. Egyre szomjasabb vagyok. Nem tudom, mi lelt, de olyan szomjuság szállott meg, amilyet soha életemben nem éreztem.
– A sok járás, – vélekedett a pap.
– Meg a sós vaj, – szólt az orvos -, amit reggel ettünk. Láttam, hogy méltóságod nagyon megsózta.
– Lehet. Szóval: szomjas vagyok. Ég a torkom mint a pokol. Végre találok egy magányos házat az erdőn. Zörgetek. Egy lélek se jelentkezik. Kutat nem látok sehol. Végre egy hordót pillantok meg az essőcsatorna alatt. Gondoltam: abból iszom.
– Essővizet! – szólt megbotránkozva az orvos.
– Mindegy az, – legyint a báró. – Láttam akárhányszor parasztokat, akik essővizet ittak, s igen jóizüen. S oly szomjas voltam… Hát ahogy belehajlok, látom, hogy a víz tele van apró féreggel.
– Culex pipiens, – szól hunyorítva az orvos.
– Már azt én nem tudom, mi a neve, de nem is vagyok rá kiváncsi.
– Nagyfejü, apró, igen eleven jószágok, folytatta az orvos mosolyogva. – Hol leszállnak, hol pedig fölfelé. Van köztük vörös fonalalaku is. S betü alakjában veckelődik, mikor úszkál.
– Azt már én nem néztem, – feleli a báró szivarra gyujtva. – Ördög vigye a förtelmes férgeit! De minek is teremtett az Isten ilyen ronda izéket!
Ez a kifakadás a paphoz volt címezve.
– Nono, – felel a pap kövér ujját fölemelve.
De a báró csak boszankodik:
– Minek a légy? Hogy csipje az orromat? Minek a hordóféreg? Hogy ihatatlanná tegye az ivóvizet!
Az orvos mosolyog.
A báró boszusan néz rá, aztán maga is elmosolyodik. Bizonyára azt gondolja, hogy vélet­lenségből igen elmés volt a megjegyzése.
A vendéglős is mosolyog mögöttük, noha nem tudja miről van szó. Csak a papot bántja a vidámság.
– Az Istent ne emlegessük, – mondja rosszalón. – Ha őt meg akarjuk ismerni, nem a legyet forgatjuk, sem a férgeket.
– Nem szoktam szemet hunyni, csak mikor alszom, – feleli a báró.
Látszik rajta, hogy az orvos, meg a vendéglős tetszése felhevítette a beszélő kedvét.
– Akármerre néz az ember a teremtésben, – folytatja a papra nézve, – csupa zavar és oktalan­ság, amit lát az ember. Bocsánatot kérek: elvégre magunk vagyunk és a beszélgetésünk bizalmas.
A pap legyint:
– Tul vagyunk már a Volteer eszecskéjén.
A báró nem is hallja:
– Ki tilthatja meg nekem, ha az a véleményem, hogy nincs rend és okosság a teremtésben! Éshát az csak nyilvánvaló a magunkfajta emberek között, hogy a papok osztálya rendőri osztály tulajdonképpen a civilizációban. Igaz-e doktor?
– Én hiszek az Istenben, – feleli a doktor még mindig mosolyogva.
– Persze a papunk kedvéért. Én is vagyok olyan udvarias más alkalommal. De igy nyáron, mikor unatkozik az ember, megmondhatja.
– No de nevetni való! – szólt a pap a doktor nyilatkozatától megbátorodva. – Azért, hogy egy légy beleesik a kávéjába, hát kiveti vele együtt a bibliát is.
– Ugyan kedves papom, – szólt a báró a nyakát kihúzva. – Azok a kegyes öreg zsidók, ami meséket azok összeírtak, azokon már túljutott a civilizáció.
– Nem jutott.
– Hát mondja meg nekem az az irás, hogy minek az a milliom féreg a hordóban? Mondja meg nekem, hogy minek az a milliárd légy minden nyáron! Bölcs elmének a munkája bölcsesség. A munkából ismerem meg a mestert. Hát mondja meg nekem a biblia, hogy minek a légy, meg minek a hordóféreg?
A két ember ezzel nekigyürkőzött a vitatkozásnak. A pap mély teológiai ismeretekkel iparko­dott a bárót rendbe igazítani, de a báró csak a légy mellett maradt.
– Erről beszéljünk, – mondotta csökönyösen. – Ha ezt megmagyarázza nekem Bölcs Salamon vagy Akvinói Tamás, vagy Szent Pál apostol, vagy akármelyik aranykarikás szent, akkor én esztendeig ministrálok önnek és utána perselyt zörgetek a padok mellett!
A doktor nem vett részt a disputában, csak hol az egyikre, hol a másikra nézett és mosolygott.
Mind a kettő azt gondolta, hogy mellette mosolyog.
– Szent Jeromos…
– A légyről mit mond!
– Légyről nem beszél okos ember.
– Nem hát, mert nem tud. A légy is benne van a teremtésben. Vagy magától lett?
– Aki legyeket rak argumentumul a biblia argumentumai ellen, azzal nem érdemes komolyan beszélni. Gyerekes!
A báró olyan mosolygással nézett a doktorra, mint Toldi Miklós mosolyoghatott, mikor a cseh vitéz mellére hágva, körülnézett a sokaságon.
A pap boszusan törülte körül a homlokát, meg a nyakát a zsebkendőjével:
– Voltérizmus!… bolondgomba!…
– Hát báró uram, – szólt ekkor a doktor, uj szivarra gyujtva, – míg a papunk pihen, én foly­tatom tovább.
– Állok elébe, – szólt vígan a báró.
– Gondoljuk el, hogy ön egy óráig Isten lehet: kipusztítaná a legyeket?
– Egy fujással!
– És az essővíz férgeit?
– Másik fujással!
Az orvos kacagott:
– No báró, szép isten lenne méltóságod! Nem kivánnék élni az uralkodása alatt. Két hónap nem telne belé, olyan dögvész lenne a világon, hogy ember nem maradna a föld színén!
– Ne beszéljen ilyen bolondokat!
– Pedig igy van.
– Nem vagyunk mi fecskék!
– Kedves báróm: tudja-e azt, hogy mi volt az a féreg a hordóban?
– Nem vagyok rá kiváncsi.
– Argumentumra pedig kiváncsinak kell lenni. A féreg a szunyognak a fia. Két-három száz fia is van egy szunyognak. A vizbe rakja a tojásait. De nem a tiszta vizbe soha, hanem olyan vizbe, amelyiknek a fenekén valami rothad.
– Csak nem akarja nekem bebizonyítani, hogy a szunyog kedves állat!- Hát nem azért van a világon, hogy balettet táncoljon az igaz. Éshát talán nem is olyan csunya, mint a városi urak gondolják. Én legalább órákig néztem már, hogyan fickándozik, hogyan emelkedik föl seregestől a kis szürke nagyfejü nemzedék a víz szinére. Hogyan dugja ki a lélekző csövét és hogyan száll vissza a fenékre. Micsoda érdekes testi szerkezet, hogy nem a szájával lélekzik, hanem a farkával! És mégis tökéletes! Millió és millió ilyen kis icke-ficke teremtés él igy nyarankint akkora kis vizben is, amennyi abban a hordóban találkozik. De látott-e ön valaha télen efféle férgeket?
– Nem kerestem őket nyáron se.
– És lát-e legyet télen? Lát-e hidegben?
– Nem érdekeltek.
– De azt csak látta akaratlanul is, hogy nyári hideg essős napon megbetegszenek a legyek, és eltünnek a szunyogokkal együtt. Eltünnek épp olyan gyorsan, mint ahogy születtek.
– Akkor se szépek.
– Azt is láthatta, hogy vannak legyek, amelyek csak a napon járnak. A házi legyek, meg az aranyos testü legyek. Vannak, amelyek csak árnyékon járnak. A dongók. És vannak ismét más alaku legyek…
A pap felkönyökölve leste az orvos beszédét.
Az orvos folytatta:
– A papi bibliában nincs benne, de az orvosi bibliában benne van, hogy a légy és a szunyog a teremtő Isten akaratából van a világon.
– Hogy nekem a véremet szívja? – csattant föl a báró.
– Nem mind szívja. Csak néha egy-egy. Az is nőstény. A him szunyog csak egy-két napig él. A nősténynek tovább kell élnie, mig benne a peték meg nem érnek. Ezért kell neki táplálék. Ha éppen nem akarunk neki adni, elég erőnk van, hogy elkergessük.
– Nekem az is kellemetlen.
– Kedves pap uram, – szólt az orvos a paphoz fordulva. – A bibliában nagy csodák vannak s én nem akarom sérteni azzal az ön hitét, hogy azt mondjam: mesék. Mert uraim, én sokkal több csodát látok mindennap, mint amennyit a biblia fölsorol.
– Ime a jó bárány! – szólt a báró gunyosan. – Pincér, egy pohárka tokajit.
– Nincs szükségem a hitre, – felelte nyugodtan az orvos. – Én nem hiszem, hanem tudom, hogy a bibliai emberek szava igaz. Nem mesékbe burkolt borjukötél az evangélium, hanem csak emberi értelemhez alakított szava az igazságnak. Avagy lehetséges-e még mai napság is, hogy a pap fölmenjen a prédikáló székbe és beszéljen a parasztoknak ilyenformán:
Nézzétek az isteni rendet csak a légy meg a szunyog életében. A légy meg a szunyog a takarító állatok rendjében azt a helyet foglalja el, amit a földmivelő nép az emberi társadalomban. Ha ezek nem volnának, a bacillusok meg a bakteriumok sokasága egypár hét alatt ellepné a vilá­got, mint a hordót a penész. És most megmagyarázom nektek, hogy mi a bacillus és mi a baktérium.
És a paphoz fordult:
– Vállalkozik arra, hogy megmagyarázza a parasztnak, hogy mi a bacillus, meg a baktérium?
– Magam sem tudom.
– Hát akkor én se magyarázom. Elég annyit tudni, hogy mikor a levegő meleg, megindul a rothadás, bomlás, erdőn, mezőn, vizen és szárazon, emberi és állati fészkek körül mindenfelé. A legyek és szunyogok petéi olyankor felébrednek a dermedtségből és milliárd számra jönnek elő. A munkájuk az, hogy egyenek. A legyek egyék meg, ami a föld szinén rothasztaná a leve­gőt. A szunyog álcái egyék meg, amihez a legyek hozzá nem férhetnek: ami a vizben korhad és rothad. A romló holt anyag ekképpen élő testekké változik. Ujra egyesül a levegő életere­jével és a földönélő embereket és állatokat megmenti attól, hogy mérget leheljenek a vérökbe. Minél nagyobb a meleg, annál nagyobb a veszedelem, de annál több a légy, meg a szunyog. Mihelyt a meleg csökken, légy és szunyog hull. Mihelyt a hideg megköti az erjedések és rothadások folyamatát, légy és szunyog, mintha elsöpörték volna. Mi egy bárónak a fekete kávéja, füle és orra a természet végtelenségében! Azért, hogy egy légy ránk száll vagy egy szunyog megcsíp, azt kivánjuk-e, hogy a teremtő mellénk üljön és legyezzen bennünket!
A báró kedvetlenül nézett maga elé.
– Bocsánatot kérek, – mondotta az orvos a kezét a báró kezére téve.
A báró vállat vont:
– Azér mégis kellemetlen férgek.
A pap megkinálta szivarral:
– Tessék báró. Folytassuk a beszélgetést.”

Előzmény: Mai csodák 1 – Gárdonyi belecsap a lecsóba c. bejegyzés
Folytatás: Mai csodák 3 – Rablás a rovarvilágban c. bejegyzés

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011/07/14 hüvelyk Olvasónapló

 

Címkék: , , , , , , , , ,