RSS

árvaház címkéhez tartozó bejegyzések

Ndotolu – az orvos

Ndotolu - a könyv, ami a misszió történetéről szól

Walter Fisher 1865-ben született. Nem most volt, hanem lassan 150 éve. Mégis megemlékezem róla. Ennek oka, hogy átrajzolta a világtérképet. Vagyis inkább nem ő, hanem Isten különös kegyelme, aki misszionáriusként elküldte Afrikába, hogy útjára indítson egy ma is működő keresztyén missziót.

A testvérgyülekezeti mozgalom (brethren movement) több száz éve indult útjára. Isten különös kegyelme folytán keresztyének ezrei kezdték el, még odaadóbban olvasni a Bibliát. Teljes átéléssel, várva Isten üzenetét. Ennek következményeként közösségek alakultak világszerte. Walter Fisher szülei a Greenwichi, Gorge Street Hall nevű gyülekezetbe jártak. A családi asztalnál gyakran fordultak meg vendégek: többek között Robert Chapman és Henry Groves is, akik a misszió gondolatát korán elültették a fiatal emberben.

Miután Walter elvégezte az orvosegyetemet, misszionáriusként nekivágott Afrikának. 1888-ban indultak útnak először. Éveken keresztül a mai Angola területén tevékenykedtek, majd néhány otthon töltött év után mélyebben hatoltak be a kontinensre és megalapították a Kalene Missziót, ahol kórházat, iskolát és postahivatalt alakítottak ki.

A "bütyök" Zambia térképének északnyugati csücskén, közepén a misszióval

A Fisher házaspár története nagyon tanulságos. Hosszú lenne részletezni a fenti könyvben leírt eseményeket, egy biztos, sok szenvedésen és megpróbáltatáson mentek keresztül, hogy végre elérjék céljukat. Ajánlom a könyvet azoknak, akiket ez bővebben is érdekel (szívesen kölcsönadom).

A Kalene Mission Hospital főbejárata

Először fent a hegyen (Kalene Hill) építettek fel néhány épületet még 1908-ban. Majd az 1950-es években a hegy aljában egy modernebb kórház alapjait tették le. Itt van jelenleg is a létesítmény, ahol 180 ágyon gyógyítanak betegeket.

A teljes misszió nemcsak a kórházat jelenti, hanem a közelben található egy jól működő iskola: Sakeji School (a Sakeji nevű patak partján). A kórház mellett található egy kisebb “légibázis” (CMML Flight Service). Nem messze Walter Fisher leszármazottai egy farmot üzemeltetnek (Hillwood Farm), ami ellátja az iskolát és a missziót. Ott egy árvaház is működik. A kórház mellett pedig a Zambiai Eü. Minisztériummal együttműködve egy nővér-iskola is üzemel.

Befejezésül néhány fotó:

A kórház és a misszió látképe a levegőből

"Mérföldkő" - a füves kifutópályán

Felirat egy falusi ház oldalán: "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte..."

Házak a környékbeli falvakban

Könyvterjesztés (evangéliumi irodalom) a kórház melletti apró épületben (a könyvek több nyelven kaphatók: luvale, lunda, szuahéli, angol, francia, portugál)

 
1 hozzászólás

Szerző: be 2011/12/21 hüvelyk Afrika, Emberek, Olvasónapló

 

Címkék: , , , , , , , , , , , , ,

Ablak a végtelenre – 3 – A nyakleves

“…telefonon hívtak, hogy az otthonunkból három gyerek megszökött, menjek utánuk. Néhányan jót nevettek rajtam, ha ennyi eszem van, hogy ilyen sok gyereket bevállalok, akkor menjek, és keresgéljem a pulyáimat. Nagy dühvel a szívemben beültem az autómba, elindultam, hogy most aztán jól nyakon verem őket.
Ekkor mintha Jézus is odaült volna mellém és azt mondta: “Csaba testvér, ezek a fiúk bármit is tettek, ez nem jogosít fel téged arra, hogy letérj a szeretet útjáról.”
Erről én sokszor beszéltem, de tudtam, hogy ez most nem elmélet. Éreztem, ha nem tudom megvalósítani a gyakorlatban, akkor többet nem prédikálhatok erről. Dúltam-fúltam, aztán arra gondoltam: “Jól van, Uram, de azért a fülükön legalább egyet csavarok, az nem olyan nagy dolog.”
De mintha jött volna a válasz: “Nézd, én sem nyúltam le a keresztről, hogy Heródes fülét beigazítsam.”
Nehéz volt akkor kimondanom ott az autóban, a gyermekeket keresve, Jézus után szabadon: “Atyám, bocsáss meg ezeknek a gyerekeknek, mert nem tudják, mit cselekszenek.”
Amikor megtaláltam a fiúkat, az út szélén melegedtek. Mondom nekik: “Hova, hova?! Látom, stoppoltok.” Ők nem stoppolnak, hanem Dévára gyalogolnak. (Jólesett, hogy nem megszöktek az árvaházunkból, hanem le akarnak jönni hozzánk, egy másik otthonba, mert ott összekocolódtak.) Azt hitték, hogy 17 kilométerre van oda, pedig 78 kilométerre voltak. Mondtam, számolják ki, mennyi idő alatt érhetnek oda gyalog. Osztottak, szoroztak, belátták, hogy igen hosszú idő ezt lesétálni.
Mondom nekik: “Ha valaki elindul világgá, akkor fogja magát, elbúcsúzik, süttet magának hamuban sült pogácsát, így írja már a mesekönyv is. Hát én tanítsalak titeket megszökni?! Nem szokás se szó, se beszéd elmenni!” Majd így folytattam: “Választhattok három lehetőség közül:
1. Szépen kiszálltok az autóból, puszi, én integetek, ti továbbmentek, semmi baj, mehettek világgá.
2. Visszamegyünk a kolostorhoz, kenünk zsíros kenyereket, felöltöztök jó melegen, vágunk egy-egy botot, ha a kutyák megtámadnak, tudjatok védekezni. Ti mentek világgá, én integetek, aztán majd ha találkozunk, örömmel átöleljük egymást.
3. Visszamegyünk az otthonba, bocsánatot kértek, megígéritek, hogy többet nincs világgá menés, és megy az élet tovább, szent a béke. Döntsetek!”
Olyan megható volt, hogy ez a három 10-12 éves fiúcska odabújt hozzám, sírva mondták: ók biza’ nem akartak tőlem megszökni, ók jó helyt vannak itt, bocsássak meg. Ott álltunk sírdogálva az autóút mellett. Mondtam is, hogy menjünk gyorsan vissza az autóba, mer valaki azt hiszi, hogy valami pogány szertartást végzünk a kilométerkő mellett.
Igazi öröm és hála volt a szívemben, mert Isten nem engedte, hogy letérjek a szeretet útjáról. Tudom, bármekkora makarenkói nyakleveseket adtam volna, ezek a gyerekek nem bújtak volna sírva hozzám.”

Elképzeltem a helyzetet. Amikor a fiaim elvesznek, mert lazáskodnak, olyankor nekem is viszket a tenyerem, hogy nyakon suhintsam őket. Aztán meg sírva örülünk egymásnak. Ez valóban azt mutatja, hogy Böjte Csaba szereti a gondjaira bízott gyermekeket.

(Előzmény: Ablak a végtelenre – 2 – Uraktól nyüzsög a végtelenség)

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011/07/10 hüvelyk Emberek, Olvasónapló

 

Címkék: , , , ,