RSS

Csiffáry Gergely címkéhez tartozó bejegyzések

Betöltötte a negyvenet az Archívum

Az Arhivum 20. száma 2013-ban

Az Arhivum 20. száma 2013-ban (az 1973-as minimalista dizájn – Csont István – ma is megállja a helyét)

Legalábbis ez derül ki a Heves Megyei Levéltár honlapjának tartalomjegyzékéből: Archívum (olyanok publikáltak benne, mint Sugár István, Nemes Lajos, Szabó Jolán, Csiffáry Gergely). 1973-ban jelent meg először, korábban mégsem hallottam róla, holott az idei a 20. szám. Tudatlanságom oka valószínűleg az, hogy az Archívum kis példányszámú, szűk olvasókörrel bíró szakmai lap, az orvostudománytól távol áll, de közel a történelemhez és a dokumentumok, levéltári anyagok történelméhez.

Most viszont megleptek vele (az Egy tucat esztendő kapcsán). A kiadványt Bozsik Zoltántól kaptam ajándékba, amiért ezúton is nagyon hálás vagyok. Ő a levéltárban dolgozik és többek között éppen ebben a lapszámban közölte az Archívum teljes repertóriumát, cikkeinek jegyzékét. Igazi helytörténeti kincsestár a folyóirat.

Ebben, a legújabb számban van szó az egri kórház 1700-as évekbeli történelméről. A cíkk címe: Művészek, patikusok, betegápolók: az egri miseriek a XVIII. században. Írója Lipp Mónika művészettörténész. Az írása jól összefoglalja, amit az irgalmasokról, különösképpen az egri irgalmasokról tudni kell. Néhány érdekességet is felvillant: pl. II. József császár meglátogatta az egri kórházat (erről eddig nem tudtam, pedig ha tudtam volna, lehet, hogy máshogy alakul a történet az Egy tucat esztendőben).

Érdekesség a cikkből:
“Magyarországon még a XIX. század elején is börtönbe zárták az elmebetegeket, ahol az elítéltek között szenvedtek halálukig. Mikor nem bírtak velük, gyógymódként ütötték-verték őket. Az irgalmas szerzetesrend kórházaiban azonban nem alkalmaztak fenyítést, szelíd, jóságos bánásmóddal igyekeztek kezelni a gyengeelméjűeket. A betegekre éjjel is felügyeltek. Arra törekedtek, hogy foglalkoztassák őket, feltárják és fejlesszék képességeiket: például zenélni, hangszeren játszani tanították őket. A betegek részére volt egy kert, ahova kimehettek.
Az egri miseriek kórházának betegfelvételi naplójában több pszichés beteg szerepel…”

Ez úton ajánlom az Archívumot minden egri történelmet kedvelő számára.

Végül még egy saját fotó, amit a kórház egyik freskó maradványáról készítettem:

Irgalmas rendi szerzetes beteggel (saját felvétel)

Irgalmas rendi szerzetes beteggel (saját felvétel)

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2013/06/04 hüvelyk Olvasónapló, Történelem

 

Címkék: , , , , , , , , , , , , , ,

Egri céhemlékek

Valamelyik reggel a legnagyobb fiam meglátta a kezemben az Egri céhemlékek c. könyvet.

Megkérdezte:
– Mit olvasol?
Megmutattam neki és megkérdeztem:
– Tudod, mi az a céh?
– Igen. Az emberek valami bandákba verődtek… – volt a válasz.
Jót kacagtam. Nyilván, honnan tudná pontosan, még nem tanultak róla, csak itt-ott elcsípett valami információt és ebből következtette ki.

Csiffáry Gergely a heves megyei ipartörténet kiváló ismerője. Személyesen is találkoztam vele, itt dolgozik Egerben, osztályvezető-főlevéltáros a Heves Megyei Levéltárban. Könyvében sorra veszi az egri céhemlékeket, elmagyarázva, hogy mit mire használtak:

Pecsétnyomók (szfrangisztika – pecséttan – nem is gondoltam, hogy van ilyen tudományág):

Kulcsfontosságú eszközök voltak az iratok hitelesítésében. Általában viaszpecsétek formázására használták.
“A céhes élet általánosan elterjedt használati tárgyai közül a pecsétnyomó alkalmazását a gazdasági élet, s ezzel összefüggésben a jogviszonyok differenciálódása hívta életre, s terjesztette el. […] 
A céhpecsétnyomók jelentőségét emelte, hogy a céhek virágzása idején még ritkaság volt az írástudás. A keresztekkel jelzett, vagy hasonló “kezevonások” mellett, az igazi hitelességet a céhpecsét jelentette, egyrészt mert általa nemcsak az ember, hanem a céh, mint testület bizonyított, másrészt a céhpecséteket jellegzetes ábráik révén még az írástudatlanok is felismerték.
A céhpecsétnyomók azért is fontos tárgyak, mert sok esetben már a meglétükkel egy-egy valaha működött céhszervezetről adnak bizonyságot.”
—ma is használjuk a pecséteket. Személy szerint naponta a kezembe veszem: orvosi pecsét.

Behívótáblák (gyönyörűek voltak):

“A céhbehívótábla a céhszervezet hatalmi jelvénye volt. A testület vezetője, a céhmester ennek a jelvénynek a körbeküldésével hívta össze a tagokat.
A magyar nyelvű céhes szakirodalom éppen a funkciója miatt nevezi behívótáblának, ugyanakkor az iratokban és egykorú tárgyakon ilyen megnevezés nem szerepelt. Egyedül a miskolci egyesült céhben nevezték behívójelvényként, máshol bemondótábla a neve. Ott nevezték behívójelvénynek vagy bemondótáblának, ahol e tárgyak írásos üzenet közvetítésére nem voltak alkalmasak, ahol nem szereltek rá szekrénykét a küldendő irat számára, hanem ehelyett a tábla hordozójának szóban kellett az üzenetet átadni. Gyakran tábla, vagy céh táblája elnevezést használták rá a céhekben. Egerben és Debrecenben hirdetőtáblának is nevezték.”
—akkoriban nem létezett még telefon, így üzentek. Ja, és nem keverendő össze a cégtáblával, amit a bejárat előtt függesztettek ki (lásd később)!

Lakomaedények:

“A céhek lakomaedényei közé tartoznak a különböző céhkorsók, céhkancsók, serlegek, ónkupák, óntálak, poharak, tányérok s evőeszközök, melyek mind a céh tulajdonát képezték. Eszközei voltak a különböző ünnepi lakomáknak: mesterválasztás, céhládavitel, inas felszabadítása, mesterebéd, legényavatás stb. alkalmával. E “lakozásokon” a legfiatalabb meserek szolgálták ki a céh többi tagjait.
A céhedények ezeken az összejöveteleken jelentős szerepet játszottak és nemcsak kizárólag lakmározás és más gyakorlati célt szolgáltak, hanem ezen túl az együvétartozás, a társas szellem szimbólumaivá lettek. Az evésre szolgáló edények (tálak, tányérok) ilyen jelentősége csekélyebb. Viszont annál nagyobb az ivásra használt edények (poharak, serlegek, kupák, kancsók, kannák és korsók) becse.”

Ezeket az edényeket részben szlovák fazekasoktól (Bakabánya), részben habánoktól szerezték be, akik pedig Holicson, Alvincen működtek. Csendben jegyzem meg: ez utóbbi népcsoport, igazából nem is nemzetiség, hanem vallási közösség volt, evangéliumi keresztények a XVI. századtól kezdődően. Katona Imre szerint Egerben is éltek a XVIII. században.

Céhládák:

“A céhgyűléseket a céhláda előtt tartották, amelyet a céhmester a nála levő kulccsal – a hatalom jelvényével – megnyitott, s az úgy is maradt mindaddig, míg a láda bezárásával a tanácskozást be nem fejezték. A legelső dolog volt minden céhgyűlésen a privilégium felolvasása azért, hogy ezúton is figyelmeztessék a tagokat a szabályok megtartására.
A céhláda nagy becsben állott, a céh helyett gyakran a láda elnevezést használták, de céhet értettek alatta. A céhláda a szervezet szimbóluma, az értékek őrzője, a hatalom jelképe, innen a tisztelet s a díszes kviitel. A nyitott láda előtt tilos volt rendetlen öltözetben, kigombolt kabátban, fegyveresen, pálcával, sarkantyúval megjelenni, illetlenül beszélni, köpködni, inni, dohányozni, kártyázni vagy kockázni.
A céhláda a céhek jelképe, s a mesternek minden fontos életmozzanata ez előtt játszódott le. A nyitott láda előtt szegődtették inasnak, szabadították fel. Mindenütt a céhládában tartották az iratokat, szabadalomleveleket, a céhpecsétet, a vándolókönyveket, s a céh vagyonát.”
—kár, hogy ma már csak dobozolunk, szekrényelünk. Időnként úgy eltennék néhány dolgot egy nagy ládába az utókor számára!

Mesterremekek:

“A céhszabályzatok egyik legfontosabb pontja, a mesterremek készítésének előírása volt. Általában a nagyobb tudást kívánó termékek közül jelölték ki a készítendő remeket. Megszabták az előkészületeket, a felhasználható anyagok minőségét, a remek elkészítésének időtartamát és helyét. A munka menetének felügyeletére két mestert rendelt ki a céh, nehogy a remeklő idegen segítséget vegyen igénybe, vagy más által készített terméket mutasson be saját remekként.
A remeket a céh mesterei együttesen bírálták meg. A kisebb hibákért bírságot róttak ki, nagyobb hiba esetén új remek készítésére kötelezték az ifjút. […] 
A céhbe való felvétel alapja tehát a korai céhlevelekben részletesen előírt remek készítése volt, feltéve, ha a mesterjelölt minden egyéb feltételnek is megfelelt: törvényes ágyból származott, az inasidejét kitöltötte, az előírt vándorlóéveit igazolta, nős, vagy vállalja, hogy egy éven belül megnősül, és meghatározott időn belül polgárjogot szerez.”
—ezek aztán a feltételek! Nem elég a “diplomamunka”, még a tisztességes-életrevalóságot is bizonyítaniuk kellett.

Cégérek:

Na, ezek a cégtáblák: “A cégér szó német eredetű: Zeiger – magyarul mutatót jelent. Magyar kifejezésként legkorábban a XV. században fordul elő. A cégér az ipari vagy kereskedelmi tevékenységnek a műhely vagy bolt ajtaja fölé szerelt jelvénye, cégtábla esetén felirata. […]
A cégérek tájékoztatták a lakosságot, felhívták a figyelmet, s egyben igazolták, hogy a céhes mesterek a szakmát jogosan művelik. A céhek szabályzata szerint a felszabadult mester egyik joga volt a cégér kiakasztása. A XIX. század első felében nagy divatja volt a különféle cégéreknek. A kapitalista versenyben a szimbolikus jelentésű cégéreket felváltották a hivalkodó, reklámozó cégtáblák.”
—ez így igaz, tele vagyunk reklámokkal, éjtszaka is világítunk, szórjuk a pénzt, hivalkodunk.

Céhzászlók:

Olyan hosszúra nyúlt ez a bejegyzés, hogy az érdekes céhzászlók kérdését egy következő posztban közlöm. Ismét csak Csiffáry Gergelyt idézve, kiváló könyvéből.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2011/11/01 hüvelyk Olvasónapló, Történelem

 

Címkék: , , , , , , , ,